A bűn filozófusa – Sade márki (Esszé)

08Júl10

 

„Mert minden létrejön a természetben újra,

A szolga és az úr, a hitves és a kurva,

Mivel a természet minket egyként szeret,

Akár tiszták vagyunk, akár gazemberek.”

 

(Részlet Sade “Az igazság” című verséből)

 

　

Donatien-Alphonse de Sade

1740–1814

　　

   Arisztokrata sarjként született a párizsi Condé-palotában 1740. június 2-án. Apját nem szerette, királyi családdal rokonságban álló anyját állítólag gyűlölte. Fiatalon került szabados életmódú, tivornyázó, kora híres tudósaival szoros levelezésben álló abbé nagybátyjához, aki neveltetését vállalta. Lelki fejlődéséről később a jezsuiták gondoskodtak.

   Lovassági tisztként vesz részt a hétéves háborúban, majd 23 évesen, szerelmét elhagyva érdekházasságot köt. Királyi jóváhagyással nősül, gazdag és befolyásos parlamenti bíró lánya a feleség.

   Öt hónap múlva már két hét börtönre kerül züllött életmód, istenkáromlás és szentséggyalázás miatt. Házassági kötelezettségeinek mindezek mellett eleget tesz: két fia és lánya születik.

   Közben egymást érik a szexuális kicsapongások, botrányok, börtönbüntetések. 1772-ben gyilkossági kísérlet vádjával máglyahalálra ítélik, de sikerül megszöknie. Mire visszatér, a halálos ítéletet visszavonják, mert szándékos mérgezésnek tulajdonítottak egyfajta szexuális izgatószer túladagolását. Ez évben újra feljelentik. Most egy szabadúszó prostituált fordul a törvényhez, mitsem tudván arról, hogy a párizsi bordélyokban extra fizetségért extra szolgáltatás jár. Jó pénzért különleges élvezet nyerhető, a köröm alatti viaszcsöpögtetéstől a botozáson és korbácsoláson át az anális közösülésig. Ez utóbbi gyakorlásáért egy ősrégi francia törvény halálbüntetést szabott. A törvény nevetséges, de életben van még. A korabeli párizsi arisztokrácia szerelmi életének szakértői tudják, hogy e cikkely alapján a fél Versaillest kivégezhették volna, de Sade nem ügyel a látszatra és a személye körüli botrányok a nemesség érdekeit is sértik.

   1772-ben újra börtönbe kerül. Cellája kényelmes, zsúfolásig van könyvekkel és iratokkal. Sade három ember helyett eszik és ír; ekkortól számítható irodalmi munkássága.

   1785-ben kiadásra kerül a Szodoma százhúsz napja. 1788-ban a Justine, majd annak felújított változata a Nouvelle Justine. Könyvei kikerülnek a párizsi utcákra, nagy a siker, de még nagyobb a felháborodás. A francia forradalom kitörésekor a többi fogollyal együtt kiszabadul. Családja ellenére lelkes hívévé lesz Robespierre-nek, hatalomrajutásakor állami hivatalt vállal. Egy idő után megundorodik a tömeges kivégzésektől, beosztásánál fogva lassíthatja azokat. Így menti meg többek közt anyósa életét, aki annakidején feljelentette és börtönbejuttatta őt. Hivatali körökben gyanússá válik, mérsékeltnek bélyegzik, és 1792. decemberében halálraítéltként letartóztatják. Robespierre bukásáig várja kivégzését, nem tudva, hogy a dugig töltött börtönök adminisztrációja pontatlan: nincs nyilvántartva melyik cellába zárták.

   Börtönablaka a vérpadokra néz: gyűlöli a megtorlásokat. Undorítja és taszítja ez a szenvedély nélküli racionalizmus, a hideg fejjel elkövetett gyilkosság. Sade szerint az egyén ölhet, mert szenvedélyből teszi, ez természetes és ösztönös. Felmenti a kéjgyilkost, de elítéli a hóhért, és mindazt az apparátust, ami a hóhér mögött áll.

   A forradalmi terror halkultával viszonylagos liberális korszak következik. Sade megjelenteti az Aline és Valcour című regényét, A szerelem bűnei című elbeszéléskötetet és a Budoár filozófiáját.

   1801. októberében Napóleon rendőrsége letartóztatja, mint a Justine és a Juliette című hírhedten pornográf művek szerzőjét. Sade ekkor már teljesen vagyontalan, s a rámért 25 havi börtön után megtört öregember. Napóleon híres belügyminisztere, Fouché, forradalmian új ötletre lel. Felmérve mi várható még e lázadó, most már a megerősödött polgárság érdekeit sértő anarchista lelkű írótól, s megunva már a bírósági tárgyalásokat és az időhúzogatást; egy tollvonással életfogytiglani elmegyógyintézetre ítéli az író-filozófust.

   Sade itt sem marad tétlen. A korabeli iszonyatos őrültekházabeli körülmények között felújítja gyermekkori kedvelt időtöltését. Elmebetegekből színitársulatot szervez és egyre híresebb előadásaikat hamarosan Párizs krémje látogatja

   74 évesen, 1814. decemberében halt meg a charentoni elmegyógyintézetben.

   XVIII. Lajos rendőrsége kéziratainak nagy részét elégette; a szégyenkező család nem vésette fel nevét sírkövére.

+

   Sade márkit öt egymást követő rezsim záratta börtönbe; XV. és XVI. Lajos, a jakobinus diktatúra, Napóleon és XVIII. Lajos. E majd negyven év alatt a francia köztudat alapjaiban átalakult, ám de Sade minden korszakban veszélyes maradt, miközben az ellene felhozott vádak is változtak az évtizedek folyamán. Előbb szentséggyalázás, istenkáromlás, majd szexuális zaklatás miatt került börtönbe, később politikai okokból; a „szadizmus atyja” sokallta a szabadság-egyenlőség-testvériség pártjának öldöklését. Utoljára pornográf kiadványaiért, melyekből nem hiányzott a filozófia sem. Sade a háborút nevezte a legteljesebb immoralitásnak, Napóleon korában, a világuralmi tervek idején.

   Életének 74 évéből 27-et börtönben töltött.

   Több életrajzírója szól Freuddal való szellemi hasonlóságáról: Sade egy évszázaddal előbb felfigyelt az ösztönök, ezen belül a nemiség alapvető szerepére az egyéniség alakulásában.

   A felvilágosodás filozófus írója volt, Rousseuval párhuzamosan és ugyanekkor ellentétesen gondolkodott. Rousseau a természeteshez való visszatérést hirdetve úgy vélte, hogy az ember születésétől fogva jó, és csak később károsítják a körülmények, amiért a civilizáció felelős, s ezért el kell vetni a civilizációt.

   Sade a kegyetlen természeti törvényekre építve figyelmeztet, hogy az ember természeti ösztönétől fogva rossz, és ennek a született rossznak kell érvényt szerezni; azért kell lerombolni a civilizációt, mert hamis illúziókat táplál. Ez a bűn prófétizmusa.

   A sikeres bűn és az eltaposott erény ellentmondásán a felvilágosodás legjobb filozófusai is sokat töprengtek – megoldás nélkül. A szemléletében forradalmian és gyorsan változó kor adta fel ezt a kérdést. A libertinizmus eszméit még nagybátyjától elfogadva, Sade-ra hatottak kortársai; Helvetius egoizmus-elmélete, Holbach ateizmusa, La Mettrie amoralitásról szóló tételei ötvöződtek filozófiájában olyan módon, hogy a bűn és erény kérdéskörét megfosztotta erkölcsi hátterüktől. Ez erkölcsi relativizmus hatására programként vállalta azt, amit a humanizmus immoralitásnak nevez.

   Szemlélete szerint nincs Isten, túl gonosz lenne, ha lenne, mert a világon a Gonosz uralkodik. Isten helyére a természet lép, ami csupáncsak közömbös: ez gonoszsága titka.

   Sade valójában moralista és idealista. Kétértelműségéről az utóbbi időkben könyvtárnyi irodalmat összeírtak már. De hosszú ideig a francia irodalomtörténet hallgatott róla (mint ahogyan az annyira lebecsült és közönségesnek titulált Shakespeare-ról is 300 éven át) és szégyenkezett. Százötven év elteltével baráti körben Baudelaire bevallotta, hogy Sade szellemi örökösének tartja magát. Hivatalosan sosem mert kiállni véleményével, zaklatták a hatóságok anélkül is eleget. Lelkesedett érte az irodalmi dolgokban oly finnyás Flaubert, később Apollinaire. A huszadik század kezdte újra felfedezni és publikációk ezrei születtek. Kétszáz évi homály után Albert Camus egy fejezetet szentelt neki A lázadó ember című esszégyűjteményében. De az igazi felfedezés 1966-ban történt; egy irodalmi alkotásban a bűn filozófusa, Sade, a humánumot képviseli az elembertelenedett világban. Az áttörést Peter Weiss színdarabja jelenti, a mű címe pedig: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában. A darab az egész világot bejárva a feledés fátylát végre fellebbentette.

　

Idézetek:

　

   … a magánérdek állandóan szemben áll a közérdekkel; minduntalan azt látom, hogy ha az ember előnyben részesíti a közérdeket – azaz erényes -, egész életében igen-igen szerencsétlen lesz; ám ellenkezőleg, ha a magánéletét érvényesíti a közérdekkel szemben, tökéletesen boldog lesz – hacsak a törvények nem háborgatják.

   …két ember (bűnös vagy erényes) közt a különbséget csak a lelkifurdalás teszi.

   Különösképpen veszélyesnek látom, ha romlott korban erényes az ember. Maga a különcség lehetetlenné teszi a teljes boldogságot, amit e magányos erénytől elvárna. Mindenképp bölcsebb, ha bűnösök vagyunk, mint mindenki más, mint tisztességesnek lenni egy szál magunkban.

   …önmagában minden cselekedetünk közömbös…tetteink sohasem jók, vagy rosszak, és ha az ember néha ekképpen minősíti őket, ez csupán a törvények miatt van, melyeket elfogad, vagy a kormányzat következtében, melynek alávetették. Azonban ha kizárólag a természetet vesszük figyelembe, minden cselekedetünk teljességgel egyenlő egymással.

   Az általunk bűnnek és erénynek nevezett tulajdonságok tökéletesen egyenlő keveréke által tartják magukat fenn a természet törvényei; a pusztítások révén születik újjá, a bűnök által tartja fenn magát; egyszóval a halál révén él a természet. Egy teljesen erényes világegyetem egyetlen pillanatig sem tudna fennmaradni: a természet bölcs keze a rendetlenségből szüli a rendet, és zűrzavar nélkül nem tudná elérni a harmóniát…

   Ahhoz, hogy a természet szándékait betöltsük, az kellene, hogy az erősebb megnyúzza a gyengébbet, vagy hogy emez jószerivel engedje át azt, amit egyébként sem képes megvédeni. Ha e dolgok fizikailag meg is változtak, erkölcsi tekintetben mindig ugyanazok maradtak. A társadalomban a jómódú ember képviseli az erősebbet; gazdagságával vette meg összes jogait; jogosan akarja hát élvezni hatalmát, és amennyire csak lehetséges, szeszélyei szolgálatára idomíthatja a neki alávetett emberek osztályát.

   Semmi sem olyan vicces, mint ama törvények sokasága, melyeket az emberek nap mint nap csinálnak, hogy boldogságukat biztosítsák, miközben egyetlen sincs ezen törvények között, mely ne rabolná el boldogságunk nagy részét. S mire szolgálnak e törvények? Ej, valójában szükségszerű, hogy a gazemberek megtollasodjanak, és az ostobákat leigázzák! Íme, egyetlen mondattal az emberi civilizáció titka.

　

　

　

Filed under: Esszé, Filozófia   |  Leave a Comment
Címkék: Életrajz, Felvilágosodás, Filozófia, Irodalom, Művelődéstörténet, Politika, Sade márki