Az európai nők története (Tanulmány)

13Júl10

 

Rövidített változat – részletek

Mottó:

 

   „Következésképpen, mikor teljes őszinteséggel felismertem, hogy az ember olyan lény, akiben a lét megelőzi a lényeget, azaz szabad lény, aki minden körülmények között csak a szabadságot kívánhatja, egyben azt is fölismertem, hogy én csak a mások szabadságát kívánhatom.”

(Jean-Paul Sartre)

 

  

 

TARTALOMJEGYZÉK:

 

I. ŐSKOR (I.e. …-I. e. 4000)

1. Nők a történelem előtt

2. Nők, földművelés, matriarchátus

3. Matriarchátus és Nő-Istenek

II. ÓKOR (I. e. 4000–I. sz. 476)

4. A nők trónfosztása: patriarchátus

5. Patriarchátus és Férfi-Istenek

6. Patriarchátus és törvények

7. Az ókori nők

8. Az ókori Görögország

9. Az ókori görög nők

10. Az ókori Róma

11. Az ókori római nők

12. Patriarchátus és a kereszténység

III. KÖZÉPKOR (5.-15. század)

13. Barbárok

14. Keresztények

15. Keresztények és a házasság

16. A katonáskodó hűbériség

17. Asszonyverés

18. A cölibátus

19. A lovagi szerelem

20. A szerelem és az egyenjogúság eretnekei

21. A megszilárdult feudalizmus

IV. POLGÁROSODÁS (14.-16. század)

22. A reneszánsz és az egyéniség

23. A reneszánsz és a kurtizánok

24. Pártában maradni

25. A kitaszított nők

26. Egy kis női illemtan

27. Szokások és törvények

28. A prostituáltak

29. Indul a női holocaust

30. Inkvizíció

31. „A nők pöre”

32. Boszorkányok kalapácsa

V. FELVILÁGOSODÁS (17.-18. század)

33.Nőbosszantó előítéletek

34. Első lépés az egyenjogúsághoz

35. A feleség kötelességei

36. A nőkkel szembeni elvárások

37. Második lépés az egyenjogúsághoz

VI. A FRANCIA FORRADALOMTÓL AZ IPARI FORRADALOMIG (18.-19.század)

38. Nők a forradalom szemében

39. A Code Napoleon

40. Új társadalmi osztály, a munkásnők

41. Munkajogi szabályok

VII. EMANCIPÁCIÓ (20. század)

42. A feminista mozgalom

43. Feminizmus kontra patrióták

44. A szüfrazsettek

45. A megvalósított női jogok

46. A társadalom átvállalása

47. Az emancipáció ma

 Utószó

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

 

 

I. ŐSKOR (I.e. …-I. e. 4000)

 

2. Nők, földművelés, matriarchátus

 

„Almafáról barackot akarni: ez valamennyinek a betegsége.”
(Flaubert)

 

   Egyes történészek állítják, hogy az ősi hordákban bár a nők helyzete kétségbeejtően hátrányos, a férfinem fölénye nem szándékolt, ezért az emberi szabadság tekintetében ez volt a nő számára a legkevésbé nyomasztó időszak. Bár élete nehéz és keservesen robotol, de nem próbálják meg elhallgattatni.

   A nemek egyenlőtlensége nem intézményesített, mert nincsenek intézmények, nincs magántulajdon, örökség és jog, amely a nőt tulajdonná tenné, tárggyá és dologgá.

   A vallás semleges, a patriarchátust még nem találták ki. Ami egyértelmű, a civilizáció beköszöntével a testi erőkülönbség már nem meghatározó. A mindennapi életben a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem a nőnek azonos lehetőséget adhatott volna. De idejét és figyelmét változatlanul felemészti a szakadatlan anyaság.

   A törzsek letelepedésével alakulnak ki az intézmények. A nő szerepe hirtelen fontossá válik épp az anyaság révén, a gyermekáldás új jelentőséggel bír.

   Közösségi földtulajdon képében megjelenik a tulajdon: a jövő, az utód, a birtoklás, a család értéke megnő. Sok primitív nép előtt ismeretlen az apa szerepe a nemzésben, az anyaság pedig nyilvánvaló.

   A nő jelentősége megnő, a gyerek az anyai törzshöz tartozik, a közös tulajdon nőágon öröklődik, annak jogaiban, a birtok haszonélvezetében osztozik, a földet és terményeit a nők művelik.

   Megszületik az anyajogú társadalom, a matriarchátus.

   Az asszonyuralomnak és különösen a többférjűségnek voltak bizonyos szokásai, amelyeket régi görög írók jegyeztek fel. Évszázadokkal később Babilonban a nemi érettségét elért hajadonnak vallási kötelessége volt egyszer megjelenni MILITTA ISTENNŐ templomában és ott szüzességét feláldozni. Ugyanígy volt a memphisi Serapeumban is ANAITIS ISTENNŐ tiszteletére, továbbá Ciprusban, Tíruszban és Szidónban ASTARTE tiszteletére. A szüzességnek ez a feláldozása a – még anyajogú – istennőnek hozott engesztelő áldozat volt azért, hogy a nő a házasság által ezentúl kizárólag egy férfinak adja át magát. A többférjűséget kedvelő istennő jóindulatát kellett vele megnyerni.

   A nőuralom legtöbbször ugyanis többférjűséggel járt együtt, de vannak adataink olyan népekről is, ahol a nőuralom többnejűséggel még a 19. században is fennállt. Ilyen népről beszélt LIVINGSTONE Dél-Afrikáról írott munkájában. Nevezett földrajzkutató a Zambezi folyó mellett a földműveléssel foglalkozó balonda négertörzsre bukkant, ahol a nők épp a tanácsban ültek. Livingstone kifaggatta őket szokásaikról, így megtudta, hogy a házasulandó férfinak a maga falujából át kell költöznie a felesége falujába, és köteles felesége anyjának élete végéig biztosítani a tüzelőt. Válás esetében a gyerekek az anyánál maradnak, ellenben a nő tartozik férje élelméről gondoskodni. Ha néha támadnak is apró cívódások, azt tapasztalta, hogy a férfiak engedékenysége csakhamar mindent elsimít. Ha azonban a férj egyik feleségét megsérti, a nők összefognak ellene és a lázadó férfit érzékenyen megbüntetik. Legtöbbször azzal, hogy nem adnak neki enni.

   MARGARET MEAD a neves antropológus-szociológus a 20. században a Csendes Óceán szigetvilágában talált rá a tchambuli törzsre, ahol nők uralkodnak a családban. Ez az uralkodás valószínűleg a szó legteljesebb értelmében igaz lehetett, mert a férfiak itt neurotikusak lettek, ami természeti népeknél felettébb ritka.

 

II. ÓKOR (I. e. 4000–I. sz. 476)

 

5. Patriarchátus és Férfi-Istenek

 

„Ha a nő egyszer megismerte egy szenvedély kezdetének a gyönyörűségeit,
minél többször akarja élvezni ezeket a kezdeti örömöket.”
(D Argens)

 

   A férfi szerszámai egyenlőre kezdetlegesek ahhoz, hogy a gazdaságban átvegye a vezető szerepet, de feleségét és gyerekeit már családjához telepítette. Munkája halászat, vadászat, háborúzás. Még nem lázad az asszony ellen, akinek hatalma van a föld felett, hogy saját termékenységét annak is átadhassa.

   A mezőgazdaság megbízhatatlan, a természet szeszélyeitől függ, sokszor várni kell és tűrni, kihajt-e a mag, vagy éhínség lesz. És segítségül kell hívni a vallást az esetlegesség, a várakozás,a titkok birodalmát; mindez női dolog.

   Azok a népek, amelyek nem jutottak túl a matriarchális berendezkedésű földművelésen, megrekedtek egy primitív társadalmi fokon. Csak az apajogú társadalmak fejlődtek tovább – köztük sem mind, hiszen többek között a mayák fejlett birodalma is elpusztult.

   A bronzeszközökre való áttérés a kőeszközökről életmódbeli forradalmat jelent. A férfit az iparos munka megtanítja ok és okozat összefüggésére. Nincs már esetlegesség, szerencse, balszerencse, mint az élelem megszerzésénél. A fém mindig azonos módon működik ha megmunkálják: megszületik a matematika, a logika, a racionális gondolkodás.

   Az ipar ellentéte a vallásos titoknak, az ipar szükségszerűség, terv, tevékenység – az ész uralma. Ebből tanulva a férfi úrrá lesz a mezőgazdaságon is, ami nem mítikus csoda már, nem a termékenység bűverejével való cinkosság, hanem racionális tett. És trónjától megfosztja a nőt, akit eddig is ő ruházott fel természetfölötti tulajdonságokkal.

   Ahogy a nő elveszti a férfi előtt misztikus tekintélyét, úgy követhető nyomon, ahogy a vallásban lassanként eltűnnek a Nő-Istenek. Még Egyiptomban is, ahol a nő helyzete kiváltságos marad, ott is legfőbb hatalomra tesz szert RA, a NAPISTEN, a férfierő és a fény istene.

   A férfi tudatlanságában leborult a nő előtt, elkápráztatta a termékenység csodája, ezért különleges tisztelettel és félelemmel tekintett rá. Másnak hitte, mint ami. A racionális gondolkodás bekövetkeztében megfosztotta a nőt mindattól a titoktól, amit róla gondolt. Az ellenkező irányba fordul: a patriarchális társadalmak kialakulásával elkezdődik a nők megaláztatásának több évezredes története, mert a férfi megint másnak gondolja, mint ami. Először adja-veszi, majd az ideológiával, a filozófiával, a vallással fosztja meg attól, amit emberi szabadságnak neveznek. A nő évezredekre tulajdonná válik, aminek értéke van és ha ő maga megrongálja ezt az értéket, büntetik érte.

   Egyiptomban a hűtlen asszony életét megkímélik, bár sok köszönet nincs benne: levágják az orrát, hogy elcsúfított arcával többé ne csábíthassa bűnre a jámbor férfiakat. Ha egyéb ókori népek szokásaiban nézünk szét, még megdöbbentőbb kép tárul elénk.

   TACITUS írja a régi germánokról, hogy a sértett férj lenyírta a bűnös asszony haját, meztelenre vetkőztette, a rokonság jelenlétében kikergette a házából és végigkorbácsolta a községen addig, amíg holtan nem esett össze. A házasságtörőt másutt megkövezték. Különös kivégzési mód volt, a törvény azzal igazolta saját kegyetlenségét, hogy hóhérrá avatta az egész népet. Az áldozatot kivitték a kapu elé, az első követ a tanúk vetették, utánuk rászabadult a sokaság és agyonhajigálta.

 

8. Az ókori Görögország (I.e. 800-I.e. 200)

 

„Sokratés az ő rossz feleségét eszköznek tekintette a türelem és önuralom gyakorlására.
A bolond! A célnak egy jó asszony is tökéletesen megfelelt volna.”
(Saphir)

 

   A görögök hivatalosan monogámiában éltek, a valóságban a görög férfi a felesége mellett kedvére választhatott a házában dolgozó rabszolganőkből, vagy felkereshette házon kívül a prostituáltakat és a hetérákat.

   Vele szemben felesége, a „szabad görög nő” ki sem mozdulhatott a házból. Az athéni asszony magaviseletét szigorú törvények szabályozták, külön erre a célra rendszeresített hivatalnokok felügyeltek rá. Az európai civilizáció hajnalán, a művészet, filozófia és tudomány máig nagyrabecsült korszakában a „szabad” görög nő tulajdonképpen rabszolga volt. Élete végéig kiskorú, mások gyámsága alá helyezve. A vagyon teljes mértékben a fiúgyermekre száll, a hozomány jóval kevesebb, mint a nőt megillető örökrész.

   A milétosi lányok dolga megtörténtnek látszik, PLUTARKOSZ is ír a köztük kitört öngyilkossági járványról. A lányok ellenezték a férjhezmenést, mert tudták, milyen keserves sors vár a görög feleségre. Titkos ligát alakítottak és esküvel fogadták meg, hogy nem mennek férjhez, ha pedig a szülők erőszakkal kényszerítenék őket, inkább meghalnak. A fogadalmat egyre többen kezdték beváltani. A kérő másnap már felakasztva látta viszont a választottját. A hatóság semmit sem bírt tenni e járvány ellen: a lányok komolyan vették az esküt. Végül kihirdették, hogy a jövőben az öngyilkos leányokat levetkőztetik mezítelenre és testüket végighurcolják a városon, ki a temetőbe. A milétosi lányok szemérme legyőzte a lázadást, a liga feloszlott, a lányok férjhezmentek.

   Spárta volt az egyetlen városállam, ahol talán beszélhetünk női egyenjogúságról. Lányok-fiúk azonos nevelést kaptak, a férj csak lopva, éjjelente látogathatta meg a feleségét és sosem mondhatta tulajdonának. A házasságtörés nem számított. A nők eleget tettek anyai, a férfiak katonai kötelességüknek. Ezen túl semmi nem korlátozta szabadságukat, a gyermekek gyámja a városállam volt. És mindez azért, mert nem ismerték a magántulajdont.

   LÜKURGOSZ idejében történt, hogy egy Spártába széjjelnéző idegen megkérdezte: hogyan büntetik ott a házasságtörő asszonyt? A spártai polgár röviden felelt:

   – Spártában nincs házasságtörő asszony.

   – De mégis, ha lenne…

   – Akkor arra ítélnék, hogy fizessen egy akkora bikát, amelyik képes inni a Taygetos tetejéről az Eurotas vízéből.

   – De hát hol található ekkora bika?

   – És hol található Spártában házasságtörő asszony?”

   Plutarkosz szerint Lükurgosz lenézően beszélt az olyan férjekről, akik a házasságtörésből ügyet csinálnak és képesek féltékenységből akár gyilkolni is. A házasság célja a gyermek, ez pedig nem az atya tulajdona, hanem az államé. Ezért a nők tekintsék megengedettnek és erkölcsösnek, ha gyermekeik apját a közösség szolgáltatja.

   Lükurgosz butaságnak bélyegezte más népek házassági törvényeit: „Kancáik részére a legjobb méneket válogatják ki s ezáltal remek csikókra tesznek szert, – ellenben az asszonyt bezárják a házba s a legnagyobb gonddal ügyelnek rá, hogy a gyermeknek ne lehessen más apja, mint a férj, ámbátor már roskatag, beteg, vagy éppenséggel hülye.”

 

10. Az ókori Róma (I.e. 800-I.sz. 476)

 

„Akármilyen rossz véleménye legyen is a férfinak a nőkről, nincs nő, aki még rosszabbul ne vélekednék róluk.”
(Chamfort)

 

   A római nő történetét a család és az állam ellentéte határozza meg. A társadalom alapja a földbirtok, amely magántulajdont jelent és családilag kezelik. A nőt itt is szigorúan alárendelik a vagyonnak, a törvény annyira sem oltalmazza kezdetben, mint a görög nőt. Kirekesztik a közéletből, magánjogilag élete végéig kiskorú. Vagyonrészével sem rendelkezik, nehogy reménybeli örököseit megfossza tőle. Az idők folyamán külön családi törvényszéket hoztak létre a nő férje és a nő apja közti vitás ügyek intézésére.

   Odahaza a ház középpontjában úrnő a szerepe, felügyel a rabszolgák munkájára, feladata a gyermekek nevelése, akiket gyakran felnőtt korukban is befolyásol. Osztozik férje gondjaiban, munkájában, társtulajdonosa a családi vagyonnak. Eljár lakomákra, ünnepségekre, színházba, az utcán a férfiak tisztelettel utat engednek neki. A mondák, mint például A szabin nők története, jelentős történelmi szereppel ruházzák fel. „A világon mindenütt a férfi kormányozza a nőt – mondja CATO -, mi kormányozzuk a világot, s lám, bennünket asszonyaink kormányoznak.”

   A köztársaság századaiban még nem ismertek házasságtörési pert. Ha akadt megtévedt asszony, a családi tanács ítélte el. A férj összehívta a nő rokonait és közösen ítélkeztek, de mindig csak az otthon zárt falai mögött. Az ítélet halálra is szólhatott. Enyhébb büntetés volt, ha a hűtlen asszonyt eltaszította és vagyonából kártérítést követelt a férj.

   A csábítót tettenérés esetében a férj megölhette, de másként is kitölthette rajta bosszúját, például megkorbácsolhatta. Ha nem érte tetten, a bíró elé idézhette és ez pénzbüntetésre vagy becsületvesztésre ítélte. Az ilyen embert megfosztották a polgári jogok egy részétől: nem viselhetett közhivatalt, nem tanúskodhatott stb.

   Időközben a családi bíróságokat kiszorítja az állami törvénykezés és a nő egyre több és fontosabb jogokat nyer el. Apját törvény kötelezi, hogy hozományt adjon lányának, ami az asszony tulajdona marad. A nő kötelezheti férjét, hogy visszafizesse, azáltal, hogy elválik. „A hozományért eladta hatalmát” – mondja a római férjről PLAUTUS.

   Törvény mondja ki, hogy az anyát az apával egyenlő gyermeki tisztelet illeti meg. A nő maga is lehet gyermekeinek gyámja. MARCUS AURÉLIUS idején éri el a római nő a legteljesebb jogait: az anya egyenrangú az apával, a lány ugyanúgy örököl, mint a fiútestvére.

 

12. Patriarchátus és a kereszténység

 

„Legjobban úgy hízeleghetünk egy nőnek, ha rosszat beszélünk a többiről.”
(Rousseau)

 

   A kereszténység terjedésével a nő becsülése egyre alább szállt. Egy régi zsidó imában a férfiak így imádkoztak: „Dicsértessél örökkévaló Isten, a világ királya, ki engem nem nőnek teremtettél.”

   A kereszténység szerint az asszony hozta a világra a bűnt és rontotta meg az embert. A régi keresztény írók támadásainak az asszony állandó céltáblája. TERTULLIANUS például így ír: „Asszony, neked mindig gyászban és rongyokban kellene járnod: a bűnbánat könnyeivel telt szemekkel kellene mutatkoznod, hogy elfelejtsd, hogy az emberi nemet tönkretetted. Asszony! Te vagy a pokol kapuja!” AQUINÓI SZENT TAMÁS később ezt tanítja: „Az asszony a gyorsan növő gaz, tökéletlen ember ő, kinek teste csak azért éri el gyorsabban a teljes kifejlődést, mert csekélyebb értékű és mert a természet nem törődik vele.”

   De éppúgy, mint az állatvilágban, a férfi sem lehet meg nő nélkül, ezért olyan mértékben fogadja be őt a társadalomba ahogy az hajlandó magát alávetni a patriarchális rendnek. Ezzel megtisztulhat eredendő bűnétől – hitetik el vele.

   MANI törvényes házasság esetén a férjjel közös jogot és mennybejutást ígér. A Biblia magasztalja az erényes hitvest. A kereszténység nagyra becsüli a felszentelt szüzet és az alázatos, tiszta életű feleséget. Indiában, Rómában, ahol a nő papi feladatot is elláthat, a bráhminnő, a flaminia éppoly szent mint a férje, bár a házasságban a férfi az úr.

   Később a pallosjoggal felruházott városok ítélkezését rideg és kérlelhetetlen szigorúság jellemezte e patriarchális szellemben. A bíró akárhányszor még a mentőkörülmények elől is eltakarta a szemét, száz és száz évekig, a keresztény tanítások bűvöletében. Komáromban történt 1619-ben, hogy két asszonyt: SZÉKELY MIHÁLYNÉt és NAGY KATÁt börtönbe vetették, mert „legényekkel cimboráltak”, vagyis házasságtörést követtek el. A feudális jogszokás megengedte, hogy a vádlottak tanúkkal igazolhassák ártatlanságukat. A bíróság a két asszonynak l5 napi haladékot adott, hogy ez idő alatt állítsanak elő l2-l2 tisztességes személyt, aki mellettük tanúskodhatnék. Az asszonyok azt válaszolták, hogy börtönben vannak, nincs módjuk tanúk után járni, tehát a joggyakorlatban alkalmazott „kétség esetén az enyhébbik” büntetés elve alapján mentsék fel őket. A bíróság ragaszkodott a betűhöz és kimondta, hogy az ilyen főbenjáró bűnügyben az ország törvényei szerint a vádlottakat nem lehet szabadon bocsátani. A l5 nap pedig letelt: ezért Székely Mihálynénak és Nagy Katának feje vétetett.

   1588. április 2l-én lefejeztek egy asszonyt Szepesváralján, mert megszökött az urától és csak napok múlva tért vissza hozzá. Az asszony azzal védte magát, hogy az ura rosszul bánt vele és elkeseredésében engedett a csábításnak, – de a bíróság nem fogadta el a védekezést. Akármilyen okból történt meg a házasságtörés, annak a büntetése halál.

 

III. KÖZÉPKOR (5.-15. század)

 

13. Barbárok

 

„Ismertem egy olyan asszonyt, aki tükör előtt tanult sírni. Azelőtt -mondta –
a sírás egészen elváltoztatta az arcomat; ma úgy sírok, mint egy angyal.’ ”
(J. Stahl)

 

   A barbár népek betörései megrengették a római civilizációt. A római jog maga is átalakult a kereszténység hatására, de a következő századokban a barbárok törvényei uralkodtak. Ezekre a törvényekre rakódnak rá a germán hagyományok azokon a területeken, amelyeket a germán barbárok elözönlöttek.

   A germán szokások jellegzetesek: a jog egyedüli forrása a puszta testi erő, ezért a nő gyakorlatilag kiszolgáltatott. Függő helyzetben él, de tisztelik. Valóban monogám intézmény a házasság, a feleket szoros élettársi kapcsolat fűzi össze.

   Voltak germán papnők és prófétanők, köztük nem egy hagyatékában kódex is szerepel. Kutatók feltételezik, hogy e nők műveltebbek voltak férjeiknél.

   SZENT BONIFÁC egyik 745-ből származó levelében írja meg milyen volt az akkori germán jog lélekdermesztő kegyetlensége: „Ha egy asszony vét a hitvesi hűség ellen, arra kényszerítik, hogy akassza fel saját magát: ennek megtörténte után a testét elégetik s bűntársát felakasztják a máglya fölé. Avagy összecsődítenek egy csoportnyi asszonyt, ezek a vétkes nőt övig levetkőztetik s falutól faluig kergetve korbáccsal verik mindaddig, amíg holtan nem esik össze.”

   A nyugati gótok jogait is hasonló elgondolás alkotta. Ők az egyszerűség okából elevenen égették meg a vétkes asszonyt, ha előfordult, hogy szabad nő létére szolgaemberrel keveredett szerelmi viszonyba. Vele együtt perzselődött el kedvese is.

   A germán hagyomány uralkodik végig a középkoron. Csak a frankok szakítottak a szigorú házastársi erkölcsökkel, a MEROVINGOK és KAROLINGOK alatt általános a poligámia.

   A házassághoz nem kell a nő beleegyezése és a férj bármikor eltaszíthatja feleségét. Törvényes védelmet csak mint a férj tulajdona és gyermekeinek anyja élvez. De ezek a törvények szigorúak: pl. terhes nő vérdíja négyszerese a szabad férfinak, de ha a nő meddő, fityinget sem ér. Ha rabszolgához megy feleségül, szülei akár meg is ölhetik. Nem jogi személy.

   A népvándorlás barbár törzseinek asszonyait jogilag semmi nem védte, ám gazdasági szerepük jelentős volt. Minden munkát asszonyaik végeznek, beleértve a szellemi tevékenységeket is, a papok, próféták is ők voltak, ők gyógyítottak, ők ápoltak.

   TACITUS szerint a germán férfi vagy harcol, vagy vadászik, vagy kockázik, vagy alszik a medvebőrön. Innen származik a beerenhauter-nek pernahajderré alakított magyar szóváltozata.

 

16. A katonáskodó hűbériség

 

„Az asszony szükséges rossz.”
(Latin mondás)

 

   A kora középkor társadalmi megrázkódtatásai nyomán megszilárduló feudalizmusban bizonytalan a nő helyzete, sorsa változó, hol lealázzák, hol felemelik. Kezdetben minden személyi jogot megtagadnak tőle, mert politikailag cselekvőképtelen.

   De akadt egy kollektív szervezet a 12.-14. században, amely olyan tekintélyt szerzett egész Nyugat-Európában, hogy nem volt ajánlatos a kenyeret elvenni tőle. Ez volt a beginák mozgalma, ami szerzetesi fogadalom nélkül adott nőknek menedéket, munkát. E nők együtt laktak, ha valamelyikük férjhez ment, a többi kiházasította, ha megbetegedett, ápolták, ha megöregedett, holtig gondozták. Érdekvédelmi szervezetet alkottak és sikeresen védték egymást. Nagy eredmény volt ez abban a korban, amikor a nőket mélységesen tisztelték és mélységesen megvetették. A beginák női egyházi társulatok, tagjai özvegyek és szüzek, akik együtt élésük idejére szüzességi és engedelmességi fogadalmat tettek. Bármikor kiléphetnek és férjhezmehetnek. Fallal körülzárt házcsoportokban, úgynevezett begina-udvarokban, rendesen kettesével laknak és betegápolással, tanítással és női kézimunkával tartják fenn magukat. Minden ily telepen van templom és kórház és egy pap, kinek engedelmeskedni tartoznak. Alapítójuk BEGHE, lüttichi pap.

   A 11. századig a társadalmi rend alapja kizárólag a nyers erőszak, a földesúri tulajdonjog a fegyverek hatalmán nyugszik. A hűbérbirtok olyan birtok, amelyet katonai szolgálat fejében kap tulajdonosa, a nőnek tehát többek között azért sem lehet hűbérbirtoka, mert katonai szolgálatra alkalmatlan.

   Középkori történetében a nő helyét a vadállati megaláztatás és a lovagvilág idealisztikus nőimádata határolja körül. 1296-ban az egyik magyarországi földesúr, MOIS ISPÁN, a templom elől ragadja el az esküvőjére igyekvő jobbágyleányt és csak akkor adja vissza, amikor már megerőszakolta. Zsinati végzés mondta ki erről: „gyalázat, hogy a templomot, ahol még táncoltak is, emberi vér és mag szennyezze be”.

   A helyzet csak akkor változik, amikor a hűbérbirtok örökletessé, családi tulajdonná válik. A germánoknál élt az anyajog némi maradványa, férfi örökös híján a lány is vagyonhoz juthatott. Ezért a feudalizmus elismeri a 11. században a nő örökösödési jogát. De a katonai szolgálat változatlanul tovább él, ezért a nőnek szüksége van férfi gyámra. Ezt a szerepet rendesen a férj tölti be, máskor a hűbérúr. A birtok nem a családé, csak a hűbérúré, a nő maga is a hűbérúr tulajdona. Az választ számára férjet, ha gyermeket szül, inkább a hűbérúrtól szüli, felnőve a hűbérúr hűbéresei lesznek, az ő birtokait védik. Egy örökösnő egy birtokot és egy kastélyt jelent, a kérők megküzdenek a zsákmányért. A lányt sokszor tizenkét évesen, vagy még ifjabb korban odaajándékozza apja, vagy hűbérura egy nemesnek. Aki sokszor házasodik, az megsokszorozza birtokait, ezért napirenden van az asszonyok eltaszítása és az egyház áldását adja rá, ürügy mindig akad. A király vagy a hűbérúr dönt lányok, özvegyek sorsáról.

   A férj a lehető legkíméletlenebbül bánhat feleségével. BEAUMANOIR, a 13. század híres francia jogtudósa nagy művében beéri annyival, hogy a férj „ésszerűen büntesse” feleségét.

   Férjes asszonytól a legszigorúbb hűséget követelik meg viszonzás nélkül és a férj kirekeszti voltaképpeni életéből. „Az asszony neve: hallgass!” – így beszél a nőkhöz RENAUD DE MONTAUBAN, és e mondás szállóige lesz.

 

17. Asszonyverés

 

„A pokol! Asszonyok nyelvével van kikövezve!”
(Guyon)

 

   A feudális társadalom jogszabályai sok helyütt nyíltan felhatalmazták a férjet, hogy az engedetlen vagy házsártos feleséget belátása szerint fenyítse meg, feltéve, hogy nem használ éles eszközt és nem töri el az asszony csontját. Mindössze azt kötötték ki, hogy nem szabad az asszonyt éppenséggel agyonverni. A barbár jogszokás egy másik szabályt is szült.

   Megtörtént, hogy az asszony nem állta sokáig a verést és megszökött hazulról. Ha a férj ezt tudomásul vette, kiadta a nő részét a közös vagyonból és többé nem törődött vele. De ha akár érzelmileg, akár anyagi megfontolásból kívánkozott utána, elég volt annyit kijelentenie, hogy sajnálja az ügyet. Ekkor a nőnek ellenkezés nélkül vissza kellett hurcolkodnia a családi fészekbe, mert különben elvesztette minden jogát a vagyonból őt illető részhez. Ezután még annyit sem kérhetett, amennyi az élete fenntartásához volt szükséges.

   A megbánás még a legsúlyosabb esetekben is elnémította a bírói visszhangot. Az l3l4. évi bordeaux-i krónikában ez található: „Egy férj agyonütötte feleségét, amire bíróság elé idézték. Azzal védekezett, hogy az asszony nagyon felizgatta s így a baj annak hibájából esett meg. ‘De sajnálom és megbántam’ – tette hozzá. Elég volt, a bíróság felmentette.”

   Elvétve akad egy-két nő, aki férfimódra él. Az ilyen nagyasszonyokat általában tisztelet övezi, regék és krónikák őrzik emléküket. De a várúrnő rendesen azzal tölti idejét, hogy sző-fon, imádkozik, férjét várja és unatkozik.

   Csehországban meghalt LIBUSSA, a legendás erejű királynő. Volt egy VLASZTA nevű bizalmasa, fegyverforgatásban is jártas leány, a királynő amazon-testőrségének a feje. Asszonyának halála után a leány úgy döntött, véget vet a nők rabságának és a férfiak kezéből a nőkébe ragadja a hatalmat. „Nem kell többé férfi” – adta ki a jelszót. Sikerült a lányokat fellázítania, sereget toborzott belőlük és elhelyezkedett egy várban, azzal a szándékkal, hogy onnan fogja megrohamozni a férfiakat. A király, Libussa férje hadat küldött ellenük, de folt esett a férfiak becsületén: a lányok megverték őket. A leánydiktatúrát a király nem sokáig tűrte el. Erős sereggel ment rájuk: a kisebbik erődöt elfoglalta és az amazon-őrséget kardélre hányatta: magát Vlasztát Diewin várában ostrom alá fogta. A leányvezér ekkor könyörgő istentiszteletet tartott a várban: úgy, hogy huszonnégy férfifoglyot az oltár előtt leöletett. A nők sokáig nem bírtak ellenállni és a győztes PREMISZLÁV valamennyiüket megölette, Vlasztával együtt. Mindez történt 740-tól a 743- as időkig a történetmondók szerint.

   Erről a krónikát megírta versekben DALOMILUS, prózában PRÁGAI COSMAS és HAGECIUS.

   A 10. században, GYULÁnak, a 953-ban Bizáncban keresztény hitre tért Szeged-vidék főemberének leánya volt SAROLT. Róla THIETMÁR merseburgi PÜSPÖK állította azt, hogy feltűnően kedvelte a bort, férfi módra lovagolt és egyszer, mert megdühödött, agyonütött egy férfit. „Szilaj természet volt – írja róla PAULER GYULA nevű történetírónk. – Csakúgy, mint férje! Ő is ivott, lovagolt, verekedett! De parancsolni is úgy tudott, mint egy férfi.” Hozzá is teszi Thietmár püspök, amikor Sarolt emberöléséről beszámol: „Bár inkább rokkával foglalatoskodott volna, mint holmi öldöklő férfias szerszámokkal…” Ennek a kardos menyecskének férje GÉZA volt, a magyarok nagy fejedelme, fia pedig nem más, mint I. ISTVÁN, első, kegyes királyunk.

 

20. A szerelem és az egyenjogúság eretnekei

 

„A szerelem…egyáltalán nem élvezetes gyönyörűség, sokkalta inkább önfeledt, misztikus lélekállapot.”
(Cavalcanti)

 

   Akad egy mozgalom a középkorban, mely gyökeresen megváltoztatja a nőkről eddig kialakított szemléletmódot. Dél-Franciaországban az albigensek az 1100 és 1300 közötti években sajátos dogmájú vallást hirdettek, melynek egyik alapköve volt, hogy a nő a férfival egyenrangú lény. Mivel ez a tétel a Bibliával összeegyeztethetetlen, III. INCE pápából a többi tanítással együtt olyan haragot váltott ki, hogy elszánta magát e veszélyes hit kiirtására. Négy éven át domonkos barátokat küldött ez eretnekek megtérítésére, de eredménytelenül. Ezután 1209-ben keresztes hadjáratot indított ellenük, mely húsz évig tartott.

   Utódai a pápai trónon már inkvizíciós módszerekkel gyilkolták le e pacifista igehirdetőket, akik önként és jajszó nélkül léptek a máglyára, JÉZUS eltökéltségével. Az inkvizíció minden írásukat – saját Bibliájuk volt – elégette, ami feljegyzésünk maradt, csupán kínvallatási jegyzőkönyvek, melyek ellentmondásosak és hazugok. Irodalom-és művelődéstörténészek kutatásai bizonyítják csak, hogy szellemük mégsem pusztult el. Nőkről vallott elveik továbbéltek az ekkor kialakult francia trubadúrköltészetben, mely az egész európai költészet forrása. De a lovagkor eszményei is visszavezethetők az albigensek tanításaira, sőt, a többszázezres beginák mozgalma is ez eretnek tanítások hatására lehetett népszerű.

   Dogmáik lényege: a házasság és a háború elutasítása, a nemi élet megtagadása, a testi élvezet helyett az eszményi szerelem hirdetése és az aszkétizmus. Egyes kutatók szerint ez a szerelem kialakulásának ideje Európában. A régi görögök és a rómaiak a szerelmes embert betegnek, kórosnak, lelkibajosnak, nemegyszer veszettnek hitték és megvetették. A katolikus egyház később szeretetről beszélt, de gyakorlatilag a nőt kiszolgáltatta a férfinak, így általában nem jöhetett létre az az egyenrangú kapcsolat, mely a kölcsönös szerelem alapfeltétele.

   Az albigensek önmegtagadó, visszafojtott szexuális vágya és az egyenrangúnak elfogadott másik nemű, a teljes értékű másik ember személyiségének tisztelete szülte a szerelmet. Ez a másik nem iránt érzett rajongás és elragadtatás szenvedéllyé fokozódva, fájdalommá vagy boldogsággá válhatott, ösztönből érzelemmé finomult, melyet a korszellem arisztokratikusnak és nemesnek ítélt.

   Honnét termett elő hirtelen, látszólag előzmények nélkül az albigens filozófia, melynek hatása a mai napig érződik? Szakértők szerint hármas gyökere van: egyrészt Jézus tanításai, másrészt a manicheizmus vallása, harmadrészt a katarok mozgalma.

   Történészek a 3. században hét könyvet alkotó MANI tanításainak rohamos terjedéséről beszélnek. A manicheizmus lényege, hogy a világ a jó és a rossz, a fény és a sötétség harca, melyben az ember a sötétség teremtménye. De a tudás segítségével felismerheti ezt, és életszabályaival választhat. A katarok, görögül „tiszták” mozgalma az 5. században indult és dogmái szerint a világ bűneit aszkézissel kell megváltani. Elvetették a pápa és az egyház világi hatalmát.

   Az albigensek „tökéletesek” filozófiája e hármas forrásból merítkezve az Ószövetség gonosz ISTEN-ét nevezték sötétségnek, mert e pusztuló és halálos forrású világ anyagi felelőse. Vele szemben állították Jézus tanításait, mint a jó és a fény szabályalkotó szellemét, számukra Jézus a lélek világának az Istene. Ezenkívül megvetették a pénzharácsoló katolikus papokat, paráznának nevezték a cölibátust megszegő egyházat és véres kezű ANTIKRISZTUS-nak a pápát.

   E szent életű eretnekeket tisztelte a környék katolikus lakossága és örömmel fogadták őket kunyhókban és palotákban egyaránt, erkölcsi tekintélyük miatt közelebb álltak a néphez, mint a sokszor erkölcstelen életet mutató papok. Hatalmas népszerűségük és hívőtáboruk volt, olyannyira, hogy mind a keresztes háborúban, mint az inkvizíció rémtetteinek idején számíthattak a lakosság együttérzésére. E szimpátia miatt semmisült meg 1209-ben Béziers város húszezer fős lakossága, – gyerekek, nők, csecsemők, öregek, épp misét mondó papok is – mert nem voltak hajlandóak kiadni kétszáz albigenst a keresztes zsoldoskatonáknak.

   Az albigensek ellen indított keresztes hadjárat különös eset, a kereszt jegyében ez volt a középkor legvéresebb hadjárata. A történelemben legelőször válogatás nélkül mindent elpusztítottak a zsoldoskatonák, senkinek nem járt kegyelem. Ez, miként LEA az Az inkvizíció a középkorban című munkájában írja, „olyan tömeggyilkosság volt, melyhez hasonló aligha fordult elő Európa történetében”. E keresztény hadjárat elsőszakaszában III. Ince húszezer embert gyilkoltatott le. Megrendítő látni, hogy egy pápa egyetlen csapással több keresztényt ölt meg, mint a híres keresztényüldöző római DIOCLETIANUS CSÁSZÁR a 4. század elején. E keresztes háború első évtizedében hozta létre III. Ince pápa az inkvizíciót is, az albigensek felkutatása és megbüntetése céljából és e pápai törvényszék a 19. század végéig működött a másképpen gondolkodók ellenében.

 

IV. POLGÁROSODÁS (14.-16. század)

 

24. Pártában maradni

 

„Vesd be a földet asszonyi könnyel – minden cseppjéből egy krokodil fog kikelni.”
(Shakespeare)
 

   Az újkor kezdetén a nőt minden polgárjogi cselekvőképességétől megfosztják és visszaállítják a férfiörökösség elsőbbségét. A lány apja gyámhatalma alatt áll, aki rendesen kolostorba küldi, ha nem akarja férjhez adni.

   A középkor erkölcse úgyszólván egyetlen esetben adta meg a lánynak a párválasztási jogot. Hogy szabad akaratából léphessen az oltár elé, előbb az akasztófa elé kellett járulnia.

   Egyik legrégibb okirat e jogszokásról az 1382-ik évből származik: „Péronne-i bíróságunk HENNEQUIN DOUTAR-t arra ítélte, hogy felakasztassék. Nevezettet a hóhér kordéján kiszállította a vesztőhelyre és a kötelet a nyakára hurkolta: amikor is jelentkezett JEHENNETE MOURCHON, hamaincourt-i születésű fiatal leány s könyörgéssel fordult a bíróság biztosához, hogy ő az elítélthez hozzámenne feleségül. Ez okból a nevezett elítélt nyomban szabadon bocsáttatott.”

   E történet nem mindig volt romantikus. Az ajánlkozó leányt vezethette az a tudat is, hogy lecsúszott a férjhezmenésről akármi okból és tüstént tenni kell ellene, mert hiszen ég már a ház eleje.

   „Augsburgban történt a harmincéves háború idejében, hogy egy halálra ítéltet veszteni vittek. A bitófa alatt jelentkezett egy hajadon lány. Az ősszokásjog alapján kegyelmet kért, mert ő hajlandó az elítélthez feleségül menni. Azonban az elszánt leányt a természet hegyes orral és hegyes állal áldotta meg, ami az akkori néphit szerint a boszorkányoknak volt egyik jellemző tulajdonsága. A régi feljegyzés szerint az elítélt megtekintette a lányt, azután egy ismert népies versikével fordult a hóhérhoz:

‘Hegyes áll

És hegyes orr,

Ebben a sátán honol.

Inkább ott fent himbálózom.’

És fürgén felmászott a létra tetejére.”

   A „vénlányt” évszázadokon át elutasító lenézéssel, olykor kitaszítottsággal kezelték. Münchenben a pártában maradt leány ajtaja elé szalmacsutakot dobtak. Azért, mert a szalmának nincs magva: a terméketlenséget volt hivatva jelképezni. Ez is sértő, de még ártatlan évődésszámba ment. Másutt a tréfa durvává fajult: a népszokás szerint hamvazószerdán a legények összeterelték azokat a lányokat, akik a farsang elmúltával sem mentek férjhez és párosával eke elé fogták őket. Végig kellett szántaniuk egy barázdát, a legények és falubeliek mulatságára. A büntetés olyan szégyenletes volt, hogy némely megalázott lány nem is volt hajlandó türelemmel elviselni.

   A Pfeifer-féle lipcsei krónika azt írta fel az 1499-ik esztendőről, hogy „farsang utolján álarcos fiatalemberek ekét vontattak végig a városon s ahol egy pártában maradt leányt elcsíphettek, erőszakkal elébe fogták. S mikor a nekivadult legény oda is utána ment és erővel akarta elhurcolni, kést ragadott és szíven szúrta.”

 

26. Egy kis női illemtan

 

„Új malmon, új asszonyon mindig akad igazítani való.”
(Magyar közmondás)

 

   Hogyan kell a menyasszonynak viselkednie az esküvőjén? A 14. század elején élt egy olasz író, aki könyvében részletes útmutatást ad e témáról: A tapasztalatlan hajadon a szertartás alatt legyen félénk és szégyenlős, a szemét süsse le, gyűrűváltásnál a kezét vonakodva nyújtsa, mintha csak erőszaknak engedne. Az „igen” szót harmadszori kérdezésre mondja csak ki. Az esküvői lakomán alig egyék valamit, nem illő az a nagy falánkság: de hogy az éhség ne nagyon csikarja, okos, ha korábban a szobájában jóllakik. Az esküvő alatti színjátszás bizonyítja szemérmetességét. De ezt az érzést estére el kell felednie, amikor az „összefektetés” kevésbé ártatlan szertartása következik. A régi germán jog szerint ez föltétlen kelléke a házasság érvényességének. A versbe foglalt jogszabály így szólt: „Ágyba fekszel, jogot szerzel.” A jogszabály utóbb elavult, de a szokás megmaradt.

   A jövendőbeli férj érdekét szolgáló pedagógiának az volt a lényege, hogy a lány maradjon odahaza és ne csavarogjon künn a veszedelmes világban.Ezen alapult egész Európában a „nőnevelés”. Lengyel anyák kis csengőket varrtak a lányuk ruhájára, hogy mindig tudják, merre kószál. Ha a csengők nem szóltak, lehetett megijedni, hogy a tilosba tévedt. Valószínű, hogy az elnyomorított kínai asszonyi láb is hasonló elméletnek köszönhette a divatját: a zsugorított végtagon nem lehetett messzire bukdácsolni. De a középkori női öltözet is nehézkessé tette a mozgást. És ma sem panaszkodhatunk: a szűk szoknya, a tűsarok sem alkalmas világkörüli útra.

   A szigorú erkölcsi felfogás a házi fogság mellett még egyéb tilalmakat is javasolt, melyek régi írásokban pedagógiai tanácsként fellelhetők: „Nem kell megengedni, hogy a lány társaságba járjon: különösen azt nem, hogy bizalmas barátnőt tartson. Nemcsak a tánctól, de általában a zene hallgatásától is el kell tiltani. Kendőzés, pipere, tükörbe nézegetés: egy-egy lépés a bűn szakadéka felé. Gyakori mosakodás fölösleges: fürdés egyáltalán nem való fiatal leánynak. Az így nevelt leány erkölcse tiszta marad, mint a hó.”

   A bécsi papot, ABRAHAM Á SANTA CLARAt idézem: „Az igazi hajadon…legyen olyan, mint a tükör, amelyhez ha nagyon közel jönnek és rálehelnek, rögtön elkomorult sötét arcot mutat. Legfőképpen olyan legyen, mint a teknősbéka, amely mindig otthonvan, mert magával hordozza a házát: csakis ilyenképpen kerülheti el a kísértő alkalmakat. Mert valamint az evangéliumi magvetőnek gabonaszemei az útra hullottak és ott a madarak fölcsipegették: éppúgy történhetik meg a tisztességes hajadonnal is, hogyha künn az utcán kószál, egy jómadár elcsípheti.”

 

28. A prostituáltak

 

„Kétféle nő van a világon: olyan, akinek csak egy szíve van, ez egyetlen férfit szeret –
s olyan, akinek egyáltalán nincs szíve, ez százat szeret.”
(Eötvös József)
 

   A Budai Jogkönyv a 15. század elején megemlékezik a szabad asszonyi személyekről, a prostituáltakról. Több írott emlék nem is marad róluk. Azonban biztosnak látszik, hogy Budán is voltak bordélyházak, ahogy akadt ilyen már minden európai nagyvárosban. 1414-ben Bern városában időzve ZSIGMOND KIRÁLY is megnyittatta a város bordélyát a vendégül odaérkező szavojai herceg és kísérete tiszteletére.

   Feltevés szerint a 16. század elején három „kéjhölgy” vezetésével üzemelt egy olyan összkomfortos budai bordélyház, ahol még bűnbocsátó cédulákat is osztottak. De hasonló intézmények elsősorban fürdőkkel kapcsolatban virágoztak.

   Emlékezetes maradt, ami 1518-ban Lőcsén történt az ifjú HASKE MIKLÓSsal, aki hosszú idő után messzi földről hazajövet tért be a lőcsei bordélyba. Előtte haza sem ment: ide vezetett első útja. És az őt fogadó honesta meretrix – saját édesanyja volt… Arról már nem szól a történet, milyen körülmények ösztönözték a köztiszteletben álló hölgyet, hogy ehhez a megvetett mesterséghez ragaszkodjék.

   Az európai országokban kialakul a prostitúció, egyenes következményeként a „tisztességes asszony” családon belüli helyzetének. A társadalom képmutatóan kiveti magából a prostituáltakat, holott roppant fontos társadalmi funkciót töltenek be. A kereszténység megvetésével sújtja, de szükséges rossznak tartja. „Töröld el a bordélyházakat – s nyomban eszeveszett bujálkodás zavarja meg a község rendjét” – írja SZENT ÁGOSTON. „Űzd ki a község kebeléből a rossz nőket – s imhol különb különbféle nyavalyákkal fertezi azt a kicsapongás.” – olvasható AQUINÓI SZENT TAMÁS A fejedelmek uralkodásáról című könyvében.

   A korai középkorban uralkodó roppant szabad szexuális erkölcsök folytán nem volt szükség örömlányokra, de amint a polgári család és a szigorú monogámia kialakul, a férfinak nem maradt más választása, mint otthonán kívül keresni a testi örömöket. De nem csak a férjeknek okozott gondot a sok tisztességes asszony.

   A falu asszonyai sokszor ki voltak szolgáltatva a plébánosnak, és néha bajt is okozhattak a pappal szemben való ellenállásukkal. Egy falusi plébános 1428-ban kérte feloldozását Rómától, mivel a kisebb bűnből a nagyobba esett. A dolog úgy történt, hogy a falun kívül találkozott egy falubéli férjes asszonnyal és meg akarta őt testileg ismerni. De az asszony ellenállt majd férjével és rokonaival megfenyegette a papot, hogy megölik. Ezért, hogy a halálos veszélyt elkerülhesse, az asszonyt késével úgy felsértette, hogy az rögtön meghalt.

 

29. Indul a női holokauszt

 

„Nem fog semmit, aki az angolnát farkánál, asszonyt szavánál akarja megfogni.”
(Spanyol közmondás)

 

   A cölibátusban élő papi kasztnak a nőkkel kapcsolatos rossz bánásmódjára jó példa a boszorkányüldözések kora, amelynek szörnyű, nemiséggel kapcsolatos felhangjai is voltak. A nőket megvetették a papi inkvizítorok akik elhatározták, hogy asszonyok nélkül élnek: a SÁTÁN eszközeinek, csábítóknak, férfiakat elejtő szexuális csapdának tartották a nőket.

   A boszorkány a babonában az ördöggel való cimborálása miatt természetfölötti hatalmúnak, és ártó szándékúnak képzelt nő. A boszorkányper a boszorkány hírében álló személyek ellen indított bírósági eljárás. Egyházi, világi vagy vegyes bíróságok által a legtöbb európai országban és Észak-Amerika európai telepes városaiban is indítottak eljárást a rontó varázslattal, eretnekséggel, az ördöggel való szövetkezéssel meggyanúsított személyek ellen. A gyanúsítottakat rendszerint kínvallatásnak vetették alá, majd kivégezték. A boszorkányégetés a boszorkány hírében álló személyeknek máglyán való elégetése, különösen Németországban volt tömeges.

   A boszorkányüldözések mutatják, hogy a nőtlenségben élők a nők elleni tudattalan agresszivitásukkal valójában saját szexualitásuk feláldozását bosszulták meg. Azt gondolták: a Sátán az ellenségük, valójában azonban a nő volt az. A boszorkányok rémisztő bevallásainak nincs más magyarázata, csak az, hogy a nőtlen férfiak rájuk vetítették ki rémálmaikat. A nőktől való iszonyodásuk könnyen hívőkké tette őket. „A boszorkányok tisztátalanná teszik a világot” – mert ők maguk mindig attól féltek, hogy saját testüknek a nők okozta reakciója teszi őket tisztátalanná. A teológia pedig bebizonyította nekik: a nő csupán meghajlított oldalborda, kénköves ivadék, ÉVA utóda lehet.

   E régi nők csúfsága és rossz emléke pedig csak még több undort kelthetett az inkvizítorokban: a boszorkányság lényege tulajdon énjük megvetett, rossz oldala. Ez valójában magyarázza azt is, miért volt sokkal több női boszorkány, mint férfi. Vajon mi győzte meg arról a papokat, hogy a női boszorkányok sátániabbak férfi ellenpárjuknál? Bizonnyal az inkvizítorok Éva-komplexusa.

   Minden testi gondolat, minden testi indíttatás, amit az inkvizítor érzett, csak növelte félelmét a boszorkányoktól és még inkább hajlott arra, hogy mindenféle tilos és bűnös dolgot gondoljon felőle, amit aztán a nő persze be is vallott a kínzás során.

   A boszorkányok kigondolásának és dogmatikai igazolásának minden felelőssége, az egész boszorkányüldözés minden szenvedése a papi nőtlenség számláját terheli.

   A tömeggyilkosságokért IX. GERGELY PÁPA volt az egyik felelős, aki 1231-ben megerősítette az inkvizíciót. Hamarosan esküvel bizonyított jelentéseket kapott, miszerint a boszorkányok veszedelmesen szaporodni kezdtek. Alkalomadtán egy-egy boszorkány mindig akadt a városban, a faluban vagy a tanyán. A vallatás során a nők nagy számban vallották be, hogy boszorkányok és hogy a legszörnyűbb dolgokat művelik, amelyet ember valaha is hallott. Gergely egyik legfontosabb informátora egy szadista világi pap, MARBURGI KONRÁD volt. Mihelyt IV. INCE PÁPA engedélyezte a kínzást, a boszorkányok vallomásai egyre hihetetlenebbekké váltak.

   A pápák hiszékenysége és az inkvizíció rémtettei következtében a boszorkányokkal kapcsolatos tanítás megváltozott. Nem őrült vénasszonyok képzelgése volt többé. A megváltozott véleménnyel együtt járt az állandóan növekedő pánik. Az ANTIKRISZTUS elkezdte hatalma alá hajtani a Földet. Senki sem lehetett biztos abban, hogy kik a boszorkányok és hol bukkannak majd fel. Éjjel arra ébredtek a férjek, hogy feleségük boszorkány. Elhitték, hogy a gyerekeik nem tőlük lettek, hanem az ördögtől. Némely helyeken azt gondolták, hogy több a boszorkány, mint a nem boszorkány, és ez annak egyik jele, hogy eljött a világ vége.

   A kereszténység delíriumba esett. Ha hosszabb volt a tél, ha késett az aratás, mind ürügyül szolgálhatott e szerencsétlen nők törvényes elégetéséhez. De a boszorkányüldözés a 13. – 15. században csak előjáték volt a következő másfél évszázadhoz.

 

31. A nők pöre

 

„A nők szeméből kétféle könny fakad: egyik a fájdalomé, a másik a csalfaságé.”
(Olasz közmondás)

 

   A 15. században Franciaországban megkezdődik a nők pöre. A nők legádázabb ellenségei, a klerikusok, magát a házasságot vonják pörbe.

   Az egyház a házasságot a szentségek körébe iktatta, tulajdon legjobb fiait a cölibátus által mégis eltiltotta tőle. Ebből az ellentmondásból hajt ki a pör. A nőknek valójában nem sok közük van hozzá, mert a vitázó felek egyikének sem jut eszébe a nők helyzetének megváltoztatását követelni. Érdekesség, hogy a majd száz évig tartó pörben tollat ragad egy nő is, névszerint CHRISTINE DE PISAN, és a nők férfiakéval azonos szintű taníttatását követeli.

   A vita tulajdonképpeni tárgya a házasélet és a cölibátus ellentmondása. Vagyis férfiügy ez, kiváltó oka pedig az egyház kétértelmű magatartása a házasság, a szex kérdésében. Napirendre kerül megint SZENT ÁGOSTON filozófiája: hát nem a nemi kapcsolatokon át halad-e az eredendő bűn nemzedékről nemzedékre? Nem ez-e az a bűn, amely az emberiséget Istentől elidegeníti?

   Sehol sem olyan nyilvánvaló a középkori papság irtózata a szexualitástól, mint a nők pörében. Az ördög, mivel más területeken tehetetlen, a szexualitást és a nemi aktust babonázza meg. Ennek az oka: „Az ördög ereje az ember nemi szervében van.”

   Az ellentmondást LUTHER oldja fel azáltal, hogy eltörli a papi cölibátust. A pör járulékos társadalmi jelenség: tükrözi, de nem módosítja a társadalmi tudatállapotot.

   Mi váltotta ki a fanatizmusnak ezt az új fellépését? A választ megadja VIII. INCE PÁPA Summis desiderantes affectibus című, 1484 decemberében kiadott bullája. Ebben szembefordult az egyház hosszú éveken át gyakorolt régi hagyományaival, mely a boszorkányságot a pogány népi babona körébe utalta, és ezentúl az öreg és őrült nők kínzások által kikényszerített vallomásai a keresztény hit részévé váltak. „Azok a férfiak és nők, akik a katolikus hittől elhajlottak és átadták magukat az ördögnek ‘incubi et succubi’ (mint férfi vagy női szerelmi partnerek ) és varázslataikkal, átkozódásaikkal és más szörnyű bűneikkel az anyaméhben öltek meg gyerekeket, valamint borjúkat és a Föld termését elátkozták…megakadályozzák a férfiakat a nemi érintkezés befejezésében, az asszonyokat pedig a fogamzásban, ezért a férfiak nem ismerhetik feleségüket és a feleségek nem fogamzanak a férfiaktól…”

   Ezzel kezdődött a boszorkányság leghatásosabb igazolása. 1484-től kezdve, aki ezt tagadta, lett légyen az püspök vagy teológus, eretneknek minősült. A pápa szólt, és az ügy lezárult.

   A boszorkányok az ördög szeretői, az ördög hímnemű, a boszorkányok ezért legtöbbször nők. Bármilyen fantasztikus, mégis igaz: ezeket a nőket ki kellett irtani. Hát nem azt mondja MÓZES második könyve: ”Ne hagyj boszorkányt életben”? A tömeggyilkosságok megszervezésére Ince két domonkos rendi barátot ruházott fel „saját legfelsőbb felhatalmazásával”. Ezek az inkvizítorok együtt írták meg 1486-ban főművüket, a Boszorkányok pörölye című szakkönyvet. A történészek szerint ez a könyv több nyomorúságot és halált okozott, mint bármely más könyv a világon. Ez a könyv célja szerint a boszorkányok felkutatásának és megbüntetésének kézikönyve. Ugyanakkor a boszorkányság teljes teológiáját nyújtja és a tudományosság látszatával kérkedő értelmetlenségek netovábbja.

   Három évszázadon keresztül ott volt ez a könyv minden bírói pulpituson és minden közhivatalnok íróasztalán. Eme könyv előszavául VIII. Ince bullája szolgált.

 

V. FELVILÁGOSODÁS (17.-18. század)

 

33. Nőbosszantó előítéletek

 

„Mit neveznek a nők bűnbánatnak?
A vétkezés édes emlékét és a szomorúságot, hogy nem lehet újrakezdeni.”
(Beaumanoir)

 

   Az Új életre kelt Hippolytus című 1644-ben íródott könyvnek névtelen szerzője így űz gúnyt a nőkből: „A hűtlenség a természetükhöz tartozik: az életük merő álhatatlanság, hiúak és üreslelkűek: mértéktelenül kíváncsiak: fecsegésük megdöbbenti a szarkát is. Szemmel látható elmegyengeséggel vannak megverve: semmit sem tudnak s ha véletlenül egy okos akad köztük, ez annál sajnálatosabbnak tünteti fel, hogy a többi milyen tudatlan és ostoba.”

   Az Országos Széchenyi Könyvtár egyik katalógusrovatának címe volt: Vitályzó iratok arról, valjon emberek-e a nők? A témában latinul 1672-ben született írás. Magyar átiratának teljes címe: Meg-mutatás, hogy az asszonyi személyek nem emberek. Az írásból és a józan okoskodásból nap-fényre hozatott. Nyomtattatott 1783-ik esztendőben.

   Első megmutatás: „Az Isten ÁDÁMot nem az embereken való uralkodásra teremtette, eképen szólván: Te uralkodj a tengerek halain, a levegő-égnek madarain és a földnek állatjain. Továbbá azt mondja a józan okosságnak törvénye, hogy az Asszony a Férjfijúnak hatalma alá vettetett légyen, mivel neki természeti értetlensége miatt az emberi kormányozásra, úgy valamint a járatlan lónak a vezetékfékre, szüksége vagyon: úgy tehát a TEREMTŐ az Asszonyt mindjárt a világ teremtésekor az állatok közé számlálta: Imhol vagyon, hogy az Asszonyok nem emberek.”

   Második megmutatás: „Forgassuk fel az egész Szentírást, egy részben sem találjuk, hogy az Asszony embernek neveztetnék. Ami legtöbb s feltalálható, ez az: hogy ő az ember segítségének neveztetik. De hiszen a kalapács is segítsége a kovácsnak, hát ezért kovács ez? A toll segítsége az írónak, de ezért nem íródeák: vagy az olló, mely valóban segítsége a szabónak, hát szabó-e? Ilyenképpen az Asszony is segítsége az embernek, de ő azért nem ember.”

   Mindezt követik egyéb elmélkedések, arról hogy az Úr csupán a férfit teremtette a saját képére, majd a szerző tudósítása, hogy „a mennyország az örökkévaló békességnek és örömnek lakóhelye, következésképp az asszonyok, mint a közbékességnek ismeretes megrontói, oda be nem juthatnak, tehát nem emberek”. Arról is értekezik, hogy a nőkben majd minden állati tulajdonság feltalálható és így természeti hajlandóságuk is inkább az állatéhoz, mint az emberekéhez hasonló. „A kevélységben az asszony olyan, mint a páva: a dörmögésben, mint a medve: a fösvénységben, mint a farkas: a csalárdságban, mint a róka: az irigységben, mint a kutya: a haragban, mint a kígyó: a csevegésben, mint a szarka: a cselekedetekben, mint a majom: a termetben, mint a szirének, kik másokat csalogatnak, de veszedelembe.”

   Eszmefuttatása végén asszonyszereplőket szólaltat meg, akik ellentmondanak a tételnek, de ő minden érvet megcáfol. Csak arra nem tudott felelni amit egyik tekintetes Asszonyság vélekedett e fennkölt antropológiáról: „Minden állat csak a magához hasonlót szereti, ti férfiak pedig csak az asszonyszemélyeket szeretitek: következésképpen vagy mi is emberek vagyunk, mint ti, vagy ti is állatok vagytok, mint mi.”

   Az ősforrás, mely az említett szerzőhöz majd kétszáz év után eljutott, a 16. század végén született Lipcsében. Az eredeti mű 1595-ben íródott. A fennmaradt későbbi kiadások évszámai: l638, l64l, l644, l693, vagyis sikerkönyv volt. Az eredeti mű címe így hangzott: Igen gyönyörűséges értekezés, melyben egy névtelen bizonyítani igyekszik, hogy az asszonyok nem emberek.

 

37. Második lépés az egyenjogúsághoz

 

„A nő a természetnek bájos tévedése.”
(Milton)

 

   ROUSSEAU, mint a polgárság szószólója még mindig a férjhezmenetelt és az anyaságot tartja a nő egyetlen hivatásának: „A nőnevelésnek a férfiak igényeit kell szolgálni.. A nő arra született, hogy alávesse magát a férfinak és eltűrje szeszélyeit.”

   De a 18. századi felvilágosodás demokratikus és individualista eszményei kedveztek a nőnek: a filozófusok többsége férfival egyenrangú lénynek tekintette őket.

   VOLTAIRE felháborodik a női nemet sújtó igazságtalanságon.

   Ide iktatom egy házasságtöréssel vádolt asszony, ARCIRA GRÓFNÉnak a portugál bíróság előtt tartott védőbeszédét: „Az Evangélium férjemnek éppúgy megtiltotta a házasságtörést, mint nekem, tehát őt is el kellene ítélni. S én mégsem kívánom, hogy borotválják le a fejét, zárják kolostorba és adják nekem a vagyonát, holott húsz hűtlenséget is elkövetett s egyik vetélytársnőmnek odaajándékozta a nyakékemet, másiknak a fülönfüggőmet. És engem, aki csak egyetlenegyszer tettem meg Lisszabon legszebb fiatalemberével, amit ő naponként megtesz az udvar és a város legbutább nőstény majmaival: engem ideültetnek a vádlottak padjára, olyan bírák elé, akik térdepelnének előttem, ha négyszemközt maradnánk magunkra a szobámban. Őt nem büntetik meg…mert ő az én uram és parancsolóm, mert egy hüvelykkel magasabb, mint én és olyan szőrös, mint a medve, következésképpen én tartozom neki mindennel és ő nekem semmivel. Igazságos dolog ez?”

   E beszéd hangja nem illik egy házasságtöréssel vádolt asszony szájába. Arcira grófné sohasem élt a világon, tehát nem is ültethették a portugál bíróság elé, hogy rámérjék a Franciaországban szokásos büntetéseket. A sorok között Voltaire csúfondáros mosolya bujkál: ő öltöztette ebbe a köntösbe a férfigőggel szembeszögezett nézeteit.

   DIDEROT úgy vélekedik a nőkről, hogy alacsonyrendűségük a társadalom műve. Azt mondja: „Szokásaink és törvényeink kegyetlensége összefogott a természet kegyetlenségével a nők ellen. Úgy bántunk velük, mintha oktalan lények lennének.”

   MONTESQUIEU-nek paradox módon az a véleménye, hogy a nőt a magánéletben alá kell rendelni a férfinak, de a közéletben tág teret kell nyitni előtte. „Ész és természet ellen való, hogy a nő legyen az úr a házban, de nem az, hogy egy birodalmat kormányozzon…”

   HELVETIUS kifejti, hogy a nőt abszurd neveltetése teszi szellemileg alacsonyabbrendűvé.

   D’ ALAMBERT ugyanerre a következtetésre jut.

   DE MERCIER az egyetlen, aki egyik tanulmányában a nőkérdés lényegére tapintva felveti a női munka problémáját. Felháborodik a munkásnők nyomorán, kijelenti, hogy a nőt a férfiéval egyenlő jogok illetik meg, és megvédi a női nemet a hagyományos férfi vádakkal szemben: „Sokszor elmondták, hogy a nők…híján vannak az igazságérzetnek, hogy inkább érzelmeikre, semmint eszükre hallgatnak… De nem a természet, hanem neveltetésük, társadalmi helyzetük tette és teszi őket a férfiaktól különbözővé.”

 

VI. A FRANCIA FORRADALOMTÓL AZ IPARI FORRADALOMIG (18.-19. század)

 

38. Nők a forradalom szemében

 

„Aki a nőben bízik, szelet szánt és a tengerbe vet magot.”
(Paul Fleming)

 

   A francia forradalom semmilyen változást nem hozott a nők helyzetében. Ez a minden ízében polgári forradalom tiszteletben tartotta a polgári értékrendet, amellett mindenestül férfiak műve.

   Változatlanul csak a dolgozó asszonyok voltak leginkább függetlenek, joguk volt kenyérkereső foglalkozást űzni. Részt vettek az össztársadalmi termelésben mint varrónők, mosónők, fémcsiszolónők, elárusítónők, stb. Egy részük hazavitte a munkát, a többi kis műhelyben dolgozott. Anyagilag függetlenek, tehát erkölcsileg is szabadok, eljárhat inni, szórakozni, testével majdnem ugyanolyan szabadon rendelkezik, mint a férfi. Ha férjnél van, a férj szövetségese és egyenrangú társa. Szexuálisan nem elnyomott, csak gazdaságilag az.

   Faluhelyen a parasztasszony ugyanúgy kiveszi részét a munkából, mint akárki, mégis úgy bánnak vele mint a cseléddel, gyakran le se ülhet férjével, fiaival egy asztalhoz, pedig náluk is többet dolgozik, miközben viseli az anyaság terhét. De mert a parasztnak közösek a gondjai, érdekei feleségével, az asszonynak mégis van tekintélye a házban.

   Ezek a nehéz életű nők most előléphettek volna a forradalomban hogy jogokat követeljenek, de évszázadok folyamán a vérükbe ivódott az alázat és a félsz.

   A munkásnők, a munkáslányok részt vettek az utcai forrongásokban, de e forradalom gépezetét nem a nép irányítja. Néhány polgártársnő lelkes hívéül szegődik a forradalom ügyének, itt-ott feminista megmozdulásokra is akad példa.

   OLYMPE DE GOUES 1789-ben azt javasolja, hogy a „Nyilatkozat az emberi jogokról” mintájára fogadjanak el egy nyilatkozatot a nők jogairól, mely eltörölné a férfinem összes privilégiumát. Hasonló feminista törekvések megjelennek röplapokon is, de e törekvések CONDORCET támogatása ellenére hamvukba halnak.

   Amikor 1793. Brumaire 28-án ROSE LACOMBE, a Republikánus és Forradalmár Nők Szövetségének elnöke egy nőküldöttség élén erővel behatol a Főtanács üléstermébe, a következő fogadtatásban részesül: „Hogy nem átalltok nemetekből kivetkőzni, férfivá változni? – kiált rájuk CHAUMETTE FŐÜGYÉSZ. – A természet azt parancsolta a nőnek: légy nő! Gondozd gyermekedet, tartsd rendben otthonodat, viseld az anyaság fáradalmait: ez a te hivatásod!”

   Hogy a nőket sem a közéletben, sem a politikában nem tekintették partnernek, ezt magyarázza a többezer éves nő-ellenes előítélet. Csatlakozott mindezekhez a bibliai oldalborda-motívum. Felnőtt férfiak egész komolyan írtak róla, hogy a borda görbe volt, ennélfogva asszonynál nem is lehet egyenes jellemre számítani. Mások a fecsegő-képességet származtatták innen, azzal a megokolással, hogy ÁDÁMot földből alkotta az ISTEN, ÉVÁt csontból, ez pedig zörög.

 

41. Munkajogi szabályok

 

„A nő szívesebben enged az erőszaknak, mint a saját gyengeségének; ilyenkor ugyanis úgy fest a dolog,
hogy erőszakkal vették el, amit amúgy is odaadott volna.”
(D Argens)

 

   A 19. századbeli kapitalista körülmények éles fénnyel világították meg a gyakorlattal párosult elméletet: a nő jövedelme arra szolgál, hogy kiegészítse a férfi bérét.

   A legszörnyűbb helyzet az ugyancsak sok nőt foglalkoztató ólomiparban volt. Nem alkalmaztak védőberendezést, így az ólommérgezés a gyakori munkásbetegségek közé tartozott. Halál, mérgezés, paralízis sújtotta az ólommunkásnőket, a gyermekük nemegyszer halva született. Két csík a fogínyen volt a mérgezés legbiztosabb tünete. És a munkásnők 75 százaléka viselte ezt a jelet. Newcastle kereskedelmi bizottsága így fogalmazta meg az asszonyok tömeges foglalkoztatottságának okát az ólomiparban: „Tisztára gazdasági indoka van. Igaz, hogy gyöngébbek mint a férfiak, hajlamosabbak is az ólommérgezésre, de sokkal alacsonyabb a bérük.”

   A 19. század elején gyalázatosan kizsákmányolják a női munkaerőt. A munkásnő látástól vakulásig tartó munkával sem keres annyit, hogy legelemibb szükségleteit kielégíthesse. A gyáros sokszor szívesebben is alkalmaz üzemében női munkásokat, mint férfiakat.

   A selyemgyári munkásnők 1831-ben Lyonban nyáron éjjeli 3 órától az est beálltáig dolgoznak, télen hajnali 5 órától éjjel 11-ig, feleannyi bérért, mint férjeik. „A paszománygyárakban a nők kézzel lábbal, jóformán a szíjakra lógatva kénytelenek dolgozni”- írja megdöbbenve az egyébként konzervatív LEROY-BEAULIEU 1873-ban megjelent tanulmányában. A szövőlányok fele tüdőbajt kap még tanoncideje alatt az egészségtelen műhelyekben. Ráadásul a munkavezetők visszaélnek a fiatal lányok kényszerhelyzetével, a legfelháborítóbb eszközökhöz folyamodnak, hogy megtörjék ellenállásukat: a nyomorhoz és az éhséghez.

   MARX írja A tőke egyik jegyzetében: „E. úr gyártulajdonos közölte velem, hogy gépi szövőszékei kezelésére kizárólag nőket alkalmaz, lehetőleg férjes asszonyokat, és közülük is előszeretettel azokat, akiknek nagy családról kell gondoskodniok. E nők ugyanis sokkal engedelmesebbek.”

   A szörnyűségek láttán SISMONDI , BLANQUI egyenesen azt követelték: tiltsák ki a nőket a műhelyekből.

   Kezdetben a nők nem gondoltak védekezésre, nem tömörültek szakszervezetekbe. Passzivitásuknak következménye, hogy a női munka állami szabályozására nehezen és későn került sor.

   1874-ben egy rendelet megtiltja, hogy kiskorú leánygyereket éjszaka dolgoztassanak.

   1892-ben eltiltják a nőket az éjszakai munkától és korlátozzák munkanapjukat.

   1900-ban a napi munkaidőt 10 órában állapítják meg.

   1905-ben kötelezővé teszik a heti pihenőnap biztosítását.

   1907-ben törvény mondja ki, hogy a munkásnő szabadon rendelkezik a bérével.

   1909-ben szabadságot biztosítanak a szülő nőknek.

   A dolgozó nők akcióképtelenségének, beletörődésének második következménye lett, hogy igen alacsony bérekkel kellett beérniük. Egy 1889-93-as felmérés szerint Franciaországban a munkásnő éppen feleakkora bért kapott azonos számú munkaóra után, mint a férfi munkás. 1918-ban Amerikában a női munkabér a fele a férfiakénak.

   Ugyanezidő tájt Németország bányáiban azonos mennyiségű szén kifejtéséért a nő 23 százalékkal kevesebb bért kap, mint a férfi.

   A női munkabérek 1911 és 1945 között ugyan emelkedtek, de mindvégig alacsonyabbak a férfi munkabéreknél.

   A nők megszállták a mezőgazdaságot, az ipart, kereskedelmet, bankokat, biztosító társaságokat, hivatalokat és a szabad foglalkozású pályákat. E folyamatot meggyorsította világszerte az első és második világháborúban előállt munkaerőhiány. És az évezredek során először ez volt a nők forradalma.

 

VII. EMANCIPÁCIÓ (20. század)

 

42. A feminista mozgalom

 

„Olyan a nő, mint az árnyékod: ha futsz utána, szalad előled – ha menekülsz előle, utánad fut.”
(Chamfort)

 

   A 19. században a feminizmus megjelent Magyarországon is és a feudális férfitársadalmon némi ideges tünetek kezdtek jelentkezni. A háborúskodás akkor kezdődött, amikor megjelent az első magyar női falukutató. Egy TAKÁCS ÉVA nevű asszonyság írogatott tanügyi kérdésekről, gyermekvédelemről és egyéb szokatlan témákról. Sőt, egy kis tanulmányt is írt ezzel a címmel: Barátságos beszélgetés a földművelő nép állapotáról. A paraszti népnek, a zsellérségnek nyomorúságát mutatta meg benne.

   1826-ban robbant az első tintagránát a Tudományos Gyűjtemény hasábjain: „Illik-e, szabad-e asszonynak a publikum előtt politizálni, kritizálni és tudós hangot adni? Ez egy csiklandós kérdés.” – kezdődött az első kritika első mondata. A szerző oda lyukadt ki, hogy se nem illik, se nem szabad és PÁL APOSTOL-ra hivatkozott: „A ti asszonynépeitek a gyülekezetben hallgassanak: mert nem engedtetik nékik az, hogy szóljanak, hanem hogy engedelmesek legyenek. Hogyha valamit meg akarnak tanulni, otthon kérdjék meg az ő férjeiket: mert éktelen dolog asszonyi állatnak szólni a gyülekezetben.”

   De jöttek a válaszok a másik oldalról és a Tudományos Gyűjtemény egy álló esztendeig csatatérré változott. Egyik cikkíró különösen azt az érvet törte szilánkosra, mely szerint az író asszony elhanyagolja a házi kötelességeit. Magáról Takács Éváról ezt írja: „Barátságos beszélgetését a földmívelő nép állapotáról gyakran házi foglalatossága közben, s mint magam valék szemmel látó tanú, tésztagyúrás közben diktálta fiának tollába.”

   Meglehetőst jól szórakozhattak a Tudományos Gyűjtemény munkatársai. De óvatosak is voltak: egyik pártnak a cikkezője sem írta alá a közállapotokban használatos nevét, hanem álnevet vagy szerény betűjelzést használt. Végre a hosszúra nyúlt vitát megelégelve beleszólt maga Takács Éva is. Mint ki széjjelvágja a gordiuszi csomót, oly talpraesetten. Tolla hegyére szúrta az ellenfél írónak azt a megállapítását, hogy: „Aki sokat ír és olvas, háza népéről megfelejtkezve minduntalan ideális világban mereng: nem érdeklik az ilyent a körülötte levő tárgyak.” Takács Éva válasza rövid volt és egyenes: „Bizony kár a férfiaknak olyan munkákat írni, amelyekre kár az időt vesztegetni s amelyek csak ideális világot teremtenek az asszonyok körül.”

   A feminista mozgalom elindítója Franciaországban CONDORCET, Angliában MARY WOLSTONECRAFT, aki 1792-ben megírta A nők jogainak követelése című könyvét. A 19. század elején még nem érhettek el eredményt, mivel követeléseik társadalmilag megalapozatlanok voltak.

   Nehezen vívták ki a nők politikai jogaikat Franciaországban, Angliában és az USÁ-ban. 1867-ben STUART MILL – a történelem során először – az angol parlament szószékéről követelt választójogot a nőknek: „Meggyőződésem, hogy a két nem jelenlegi társadalmi viszonya – az, hogy egyiket a törvény alárendeli a másiknak – önmagába véve is káros és egyik fő gátja az emberi fejlődésnek: meggyőződésem, hogy az egyenlőtlenséget a teljes egyenlőségnek kell felváltania.”

   A 19. század második felében az angol nők MILLICET FAWCETT vezetésével politikai szervezetbe tömörültek: a francia nők szervezkedését MARIA DERAISMES vezeti. Ő utóbb heves vitába keveredik IFJ. ALEXANDRE DUMAS-szal, aki azt tanácsolta egy hűtlen asszony férjének: „Öld meg!”

   De a feminista mozgalom harminc éven át a végtelenségig megalkuvó és félénk mindkét országban, a nők beérik polgári jogaik követelésével.

   A mozgalom gyengeségének oka: a nők, mint nők, nem éreznek szolidaritást egymás irányában, mert a polgárnők és a munkásnők osztályérdekei ellentétesek.

 

44. A szüfrazsettek

 

„Ha az asszony megfutamodik, azért teszi, hogy utolérjük.”
(Rousseau)

 

   1907-ben Új-Zéland az első állam a világon, mely a nőt egyenjogúsítja. 1908-ban Ausztrália követi. De Franciaország, Anglia, Amerika még várat magára.

   1903-ban lendül fel az angol nőmozgalom, amikor a PANKHURST CSALÁD megalapítja a Nők társadalmi és Politikai Szövetségét, és ez a szervezet elszánt harcba lendül. A történelem során először fordul elő, hogy a nők, mint nők, síkraszállnak saját érdekeikért: ez a körülmény ad némi jelentőséget az angol és amerikai szüfrazsett mozgalomnak. Tizenöt éven át próbálnak a szüfrazsettek nyomást gyakorolni a kormányra, némileg hasonló módszerekkel, mint GANDHI : az erőszakot elutasítják, helyette több-kevesebb leleménnyel különféle praktikákat találnak ki. Ennek következményeként az angol nők 1918-ban nyerik el a választójogot részlegesen, korlátlanul kiterjesztve csak 1928-ban. A szüfrazsett mozgalom vezéralakja, EMMELINE PANKHURST ebben az időben többet ült börtönben, mint amennyit szabadlábon tartózkodott. A rendőrség állandóan a nyomában volt. A legváratlanabb helyeken tűnt fel, 1914. februárjában két alkalommal is tartott nyilvános szónoklatot barátok, hívek erkélyéről. Márciusban Glasgow-ban szándékozott beszédet mondani. A hír villámgyorsan elterjedt. Ötezren gyűltek össze, hogy meghallgassák. De alig mondott néhány szót a nők politikai, gazdasági, jogi egyenlőtlenségéről, a dobogót minden oldalról körülvette a rendőrség. Tömegverekedés keletkezett. A nők próbálták megvédeni Mrs Pankhurstöt, hiába. Érthető okokból, helyzeti fölényéből adódóan a rendőrség győzött. Az Evening New közölte ANDREW SLOAN levelét, amelyben ezt írja: „Jól láttam, hogy a rendőrök megverték Mrs. Pankhurstöt. A fejét ütötték, majd belökték egy taxiba, és a vasútállomásra vitték. Megerősített őrséggel – még az egyes állomásokon is detektívek hada vigyázott – a Holloway-börtönbe hurcolták.” A Holloway-börtönben Emmeline Pankhurst azonnal éhségsztrájkba kezdett, és kijelentette, utolsó pillanatig tiltakozni fog a mesterséges táplálás ellen.

   Az amerikai nő kezdetben emancipáltabb az európainál. A 19. század elején, a pionír korszakban az asszony is osztozott a férfiak kemény, küzdelmes életében, amellett a nők jóval kevesebben voltak, úgyhogy értékük felszökött. De néhány évtized elteltével az amerikai nők helyzete is hasonult óvilágbeli nőtársaiéhoz: a családon belül ugyan megőrizték tekintélyüket, de a társadalom kulcspozícióit itt is a férfiak foglalták el. Gazdasági téren határozottan nagyobb eredményeket mutathat fel az amerikai nő, mint az európai. 1900-ban ötmillió nő dolgozott az USÁ-ban. 1913-ban az angol feminista mozgalom mintájára megszerveződik Amerikában is a szüfrazsettek mozgalma. Ennek egyenes következményeként 1933-ban az USA tizenkilenc tagállama ratifikálja azt az okmányt, mely a nőnek teljes egyenjogúságot biztosít.

   Amerika volt az első állam, mely megnyitotta egyetemeinek kapuit a női hallgatók előtt. Ezzel lehetővé vált – ami pár évvel előtte még Európában nevetségesen hangzott -, hogy nők orvosok, ügyvédek, sőt még lelkészek is legyenek. Amerika példáját Európában legelőször Svájc követte, aztán Oroszország. A többi országok csak nehezen, kényszerítve engedtek, és a legtöbb európai államban csak fokozatosan nyerhettek belépést minden fakultásra a nők.

 

45. A megvalósított női jogok

 

„Ha asszonyok sírnak, megnyírnak.”
(Magyar közmondás)

 

   Svédországban is jelentős nőmozgalom keletkezett. A svéd nők ősi nemzeti hagyományokra hivatkozva követelték, hogy „adják meg nekik a jogot tanulásra, munkára, szabadságra”. Írónők álltak a mozgalom élére, őket a kérdés erkölcsi oldala érdekelte elsősorban. A nagy hatalmú nőszervezetek nem bírtak megküzdeni a konzervatív párt ellenállásával: a svéd nőknek még hosszú évekig várniuk kellett, míg mellettük a finnek 1906-ban, norvégok 1907-ben elnyerték a választójogot.

   „A népek nyugtalanok és mind nyugtalanabbak lesznek: a társadalom egész politikai szerkezete remeg és töredezik az alulról jövő nyomás alatt. Mi történt? A háború túlélte magát és bosszút állt a társadalmon, amely előidézte…” – íródik a korabeli sajtóban. E históriai tények teszik érthetővé, miért éppen 1918 elején szánta rá magát az angol kormány és a parlament, az oroszországi szocialista forradalom hatására,hogy a nőknek az emberöltőkön át megtagadott választójogot megadja.

   A sors iróniája, hogy végül mégsem EMMELINE PANKHURST lett az első angol női képviselő. A szigorúan hierarchikus társadalom játékszabályainak megfelelően egy főrangú hölgy, LADY ASTOR, a The Observer című hetilap milliomos tulajdonosának felesége került be elsőként az alsóházba. Emmeline és CHRISTABEL PANKHURST később sem jutott mandátumhoz.

   Emmeline Pankhurst a békekötés után még számos előadói körutat tett Kanadában és az Egyesült Államokban. Barátnőihez írott leveleiben refrénként tért vissza: „Annyira vágyom már haza, úgy szeretnék visszatérni Angliába, de sok pénzt kell keresnem, hogy gondoskodjam a gyerekekről (négy örökbefogadott hadiárváról) és magamról is öreg napjaimra.” Múlt az idő, s mindig azt hitte, hogy legfeljebb fél évre, esztendőre van szüksége a hazatéréshez. 1926-ban telepedett vissza véglegesen Angliába. Ekkor már nagyon gyönge és törődött volt. 1928-ban, 70 éves korában halt meg. A Viktória parkban állítottak neki szobrot, melyet Anglia miniszterelnöke leplezett le.

   A latin országokban, akárcsak a keletiekben, a nő véglegesen elnyomott,inkább a szokások, mint a törvény által. Olaszországban a fasizmus módszeresen gátolta a nőmozgalom fejlődését. A fasiszta Olaszország az egyház kegyeit kereste, nagy becsben tartotta a családot, és híven őrizte a nőt rabszolgasorsra kárhoztató, régi hagyományokat.

   Németországban az első feminista kiáltványt 1790-ben bocsátotta ki egy HIPPEL nevű diák. A 19. század elején az érzelmi, GEORGE SAND típusú feminizmus dívott, 1848-ban LOUISE OTTO, az első német feminista nő, nacionalista alapon jogokat követelt a nőknek, hogy ők is közreműködhessenek hazájuk felemelésében. A német szocialisták, BEBEL-lel az élen, követelik a nemek közti egyenlőtlenség felszámolását. A 20. század elejére a német nők megkapják a választójogot.

   HITLER tehát emancipált nőkre kényszerítette rá újból NAPÓLEON ideálját: „Konyha, templom, gyerekek.” A nők politikai követeléseiről ezt nyilatkozta: „Egy nő jelenléte megbecstelenítené a Reichstagot”

 

 



One Response to “Az európai nők története (Tanulmány)”

  1. Ági szia,
    kérlek a mottót változtasd meg, hosszú és semmitmondó a facebookon, neharagudj, ez csak egy szerkesztői tanács, remélem hasznos.

    Szivesen terjesztjuk icán a tanulmányodat, idézzük és írunk róla, ha adsz hozzá engedélyt, fotót, rövid bemutatkozót.

    Ezerüdv,
    Agáta


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s


<span>%d</span> blogger ezt szereti: