Na nem, hát itt sem lehet megmaradni! (Esszé)

09Júl10

 

　

Csengey Dénes

　

„Nem kell szóbaállni alacsony lehetőségekkel, s el kell vállalni a gőgösség miatt a szegény sorsot, az életbizonytalanságot. Mert aki szóbaáll a pici lehetöséggel, legitimálja, jogaiba helyezi azt, mert kér töle, folyamodik hozzá – ahelyett, hogy megváltoztatná.”

　

Önmagáról:

　

   Volt zenész és botcsinálta költő, iskolakerülő, földműves és segédmunkás, színházi asszisztens, népművelő és még sorolhatnám. Talán Marx-szal és Németh Lászlóval kezdődött az addig zűrös, kesze-kusza életpálya változása. Az a szellemi nagyfeszültség, vagy ahogyan Csengey Dénes fogalmazta: huzat, ami gondolataik kereszttüzében érte, kényszerítette őt, hogy mindezek sűrűjében állva maradjon. Kínzó kételyek gyötörték az olvasottak után, melyek nem dolgozhatók fel másképp, csak ha az ember megalapoz egy komoly ismeretrendszert. S ennek eredményeként valamikor talán meg tud válaszolni autószerelő és rakodó barátainak a jelenleg megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre. Az eddigi ideiglenesség, átmenetiség és menekülés egyik életformából a másikba, az ódzkodás minden elkötelezettségtől most mintha enyhülne, egyetemre iratkozik, s bár sokszor nyögve-nyelve, el is végzi azt. Oszladozik az eddigi alapállás, hogy megtartsa – távoltartsa – önmagát; a félelem, hogy ne nőjön bele sehol, semmilyen környezetbe. Huszonnégy éves múlt ekkor, s a sok vereség és kudarc visszaköszönt a múltból – bár ő utólag erősebben kötődött hozzá mégis. Ez volt eddig.

   Mire tartogatta magát ezzel a sok elillanással? Az első felismerés arról szól, hogy mit is akar, hova tartozik; meggyőződéssé alakul. Ott lenni a kétkezi emberek közelében, mert igazi elismerés és megbecsülés csak tőlük jöhet. Romantikus néptanítói mítosz: elsősorban nekik megfelelni.

   A sok tanulás és olvasás, a szenvedélyesen vitatkozó egyetemi társak hatására kitisztulnak a szellem nagy kérdései, melyekből majd a válaszok is megszületnek egyszer; kezdődik a lassú önmagára-találás korszaka.

   Eddigi politikamentessége csupán passzív ellenállás volt mindazzal szemben, ami emberi méltóságát sérthette. Az egyetemen felismerte a nagyobb összefüggéseket, találkozott a különféle társadalomelméletekkel. Ők maguk lettek azok, akik nem tartoztak bele, akik elszántan kívül maradtak, őhozzájuk mehetett panasszal, segítségért az, akinek meggyűlt a baja. Ezért aztán azt hitték róluk, hogy valamiféle készülődésben vannak, s ennek következtében ők el is kezdtek készülődni. Másfajta élet, másfajta civilizáció, szabad lélegzetvétel álma hajtotta őket, mígnem ráeszméltek, hogy nem ők kezdenek el egy történetet, hanem folytatni kívánnák csupán a már többször megakasztottat. Felismerték 1956-ot és újraértékelték 1968-at. Felfedezték az azonosságot 1848, 1867, 1914, 1918 között és 1920 Trianonjában, mely utóbbi meghatározta a magyar huszadik századot. E korszak szellemi ellenzékisége jelkép-értékű. Ébren tartottak egy hajlamot, törekvést olyan helyzetekben is, amikor annak nem volt útja. Utólag általánosított tapasztalatként megfogalmazható: „a pótcselekvés nem feltétlenül helytelen, a pótcselekvés tréning is lehet olyan helyzetben, amikor a valódi cselekvés lehetetlen – tréning a megfelelő pillanatra.” S az erkölcsi hozzáállás csak egyféle lehet mindahhoz, ami megaláz – elutasító. „Nem kell szóbaállni alacsony lehetőségekkel, s el kell vállalni a gőgösség miatt a szegény sorsot, az életbizonytalanságot. Mert aki szóbaáll a pici lehetőséggel, legitimálja, jogaiba helyezi azt, mert kér tőle, folyamodik hozzá – ahelyett, hogy megváltoztatná.”

   Közben elvégzi az egyetemet, felesége és hároméves kisfia van, megjelenik az első könyve, kialakul a barátok köre, megszűnt a kudarc-érzés és a menekülés-vágy, nincs a régi visszatérő gondolat, hogy „itt sem lehet megmaradni”.

 

Jövőnkről:

 

   Aztán következett a hatalomváltás korszaka s a kérdés, hogy hogyan tovább, mi lesz a közös jövő? A régebben felmerülő két nagy, politikailag szembenálló géniusz, Marx és Németh László gondolatainak összeütközése újra napirendre kerül. „Ezt az országot csak a saját történelmi, kulturális ösztönalapjaira lehet felépíteni” – fogalmazódik meg a gondolat, mert úgy tűnik, a valóság ezt igazolja. Kiélezve és keményen; mert az elmúlt évtizedektől a magyar vidék a legérintetlenebb még és megmaradt hagyományőrző szerepe, ő az irányadó. Aki a magyar falu számára nem követendő a politikai életben, az nem magyar. Mindez szükségképpen egymásnak ugraszthatja az embereket, de a megoldás ellenséges szenvedély nélkül is elképzelhető.

   A jövő, remélhetőleg, Európa. De ebből a tízmillióból hányan megyünk Európába? „Mert ha egy új tájékozódás és értékrendszer nem tud magával ragadni egy egész népet, nem üres fecsegés-e szólni róla?” Nem a Nyugat irodalmának és filozófiájának beáramlása, de a mindennapok kultúrája adja meg a választ. A bolti eladók stílusa, a csapok, amelyekből természetes, hogy jön a víz, a jól csukódó ablakok és ajtók, amelyek nem záródnak be mögötted, ha bemész valahol a WC-re, ezeken mérhető, Európában vagyunk-e?

   Ha a vármegyei jobbágytudat helyett a magadéban, a saját faludban, városodban, országodban szétnéző ember nyugodt méltósága árad belőled – Európában élsz.

   A Nyugatnak nincs szüksége arra, hogy az ország népe más legyen, mint volt, be tud kötni minket saját vérkeringésébe úgy is, hogy csak egy új-maharadzsa-rendszerrel érintkezik. Európa Bécs után Budapestre utazik és ez a végállomás, nem érdekli, ki hogy él és gondolkodik más vidékeinken. A változást nekünk kell akarni, ösztönözni, Európának mindez nem érdeke.

   De igazából nem az európai gondolatok a legérdekesebbek és nem is azok, akik már ilyen gondokkal gyötrődnek. „Az a tízmillió ember érdekes, akik kétszáz évnyivel az európai gondolatok alatt élnek egy másik kontinensen, mert Magyarország még 1789 előtt van.” Az európai szellemi és politikai irány csak tízmillió utassal együtt fontos. Kevés kell, hogy legyen a becsvágy ahhoz, vagyis annyival nem érhetjük be, hogy szemünket behunyjuk, s páran a kiválasztott maharadzsa-réteget képviseljék helyettünk.

 

Csengey Dénesről:

 

   Harmincnyolc évesen bekövetkezett hirtelen halálát sirathatja a 60-as évek beat-nemzedéke, mert közülük való és méltón képviselte annak szellemét. Megemlékezhetnek róla a Cseh Tamás – dalok kedvelői, akik e rétegízlés vékony szeletét választották, hiszen pár éve sok dalszöveg született az ő tollából. Emlékezhetnek rá politikai pályatársai, mert a Demokrata Fórum megalakulásától próbált elképzeléseinek teret szerezni, s azóta is folyamatosan dolgozott a mindennapi politikai életben, hogy emberi hitének, politikai és erkölcsi meggyőződésének hangot adjon. De elsősorban író volt. Riportbeli gondolatait igyekeztem szó szerint és szellemével azonosulva feldolgozni. Tisztelettel, megbecsüléssel és azzal a fájó érzéssel, hogy halálával megint elvesztettünk valakit az amúgy is kevésből, aki az ország egészét lett volna alkalmas hitelesen képviselni a politikai életben. Aki tán a magyar gondolat csúcsára érhetett volna, méltó társául Németh Lászlónak és Illyés Gyulának. Nem kapott rá időt: idealista forradalmár volt politikai hiénák között és nagyon fiatal. Zárómondatom színpadias, de az ő szájából való: „Aki ebben a lusta, loncsos, lompos, szolgalelkű országban követendő, az talán már halott is.”

　

　

Filed under: Esszé, Politika   |  Leave a Comment
Címkék: Csengey Dénes, Filozófia, Irodalom, Magyarság, Politika