A 60-as évek ellenkultúrája (Esszé)

08Júl10

 

Mondd meddig élhet a sziklapart,

Ha mossa száz tenger?

Szabadság nélkül meddig él,

És hogy élhet az ember?

 

Hogy tudja bárki is kibírni azt,

Hogy nézni és látni fél?

A választ barátom fújja a szél,

A választ fújja a szél.

 

(Bob Dylan)

 

　

   Herbert Marcuse filozófus figyelmeztetett, hogy a társadalom perifériája a tekintélyállam és a polgári erkölcs szétrúgására készül. Norman Mailer már 1957-ben megírta a „Hipster és beatnik” című könyvét, mely szerint a hipster a proletár-és lumpenelemekből kikerülő néma lázadó, a beatnikek a középosztály fiai, akik szembefordultak a kispolgári életformával.

   Szabad életet választva vonultak át az USÁ-n a hippik, kommunákat alapítva, s megszületett központjuk San-Franciscóban. Míg David Riesman „Magányos tömeg” című szociográfiájáról vitatkoztak a társadalomkutatók, az általa felismert tömegmanipulációt tagadta meg a mozgalom. Neurózis azért van, mert nem vagy szabad – hirdette az új-freudizmus. Vess el vallást, erkölcsöt, államot, mert mindez béklyó. A békés, virágot-szeretetet szavaló tömeg létszáma nő, diggerek biztosítanak számukra élelmet, szállást, pénzadományt. Megjelennek a politizáló yippik, s csatlakoznak az erőszakot vállaló provók. Új vallás születik, a pszichedelikus álmoké, a kábítószer vallása.

   Cél: az átélés minősége. Manipulált élet, a közösség hiánya, az Én elvesztése? „Trop out!” Lépj ki a társadalomból! Helyette adunk tiszteletet, bölcsességet, igazságosságot, és visszaadjuk az emberi méltóságodat!

   Új életforma, új filozófia, új kultúra – ellenkultúrának nevezik. „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban…” kezdődik az „Üvöltés” Allen Ginsberg fő műve, az igazi hippi-irodalom. De magukénak vallják Kerouac „Úton” című regényét és Salinger útkereséseit is. Létrejön a földalatti (underground) irodalom. A színház átalakul, mert a színház ezentúl nem művészet, hanem közös élet. Living Theater, amely Piscator és Brecht szellemében játszik. Létrejön az utcai sajtó. A kultúrát MacLuhan diktálja: a látvány az igazi művészet, vallja az ellenkultúra s e korszak intellektuális előadásai a pop-fesztiválok és filmek. A koncert már nem egyszerűen csak zene, a San Francisco Sound komplex alkotás, zene, kép, fény és illat együtt.

   De mozgolódik az egész ifjúság. A fiatal értelmiségiek közérzete rossz, elidegenült életforma ellen tiltakoznak. Forradalmiságuk mind a kapitalizmust, mind a szocializmust elutasítja.

   Az USÁ-ban erőre kap a négerek polgárjogi mozgalma Martin Luther King vezetésével. Erősödik a Fekete Párduc Mozgalom és vele nő Malcolm X szerepe.

   Egyéb polgárjogi mozgalmak is létrejönnek, egyik kiemelkedő egyéniségük Tom Hayden. Az iskolarendszer, főleg a felsőoktatás teljes átalakítását követelik az egyetemi sztrájkolók, politikai jogokat követelve maguknak. Trockista csoportok felhívják a figyelmet a munkanélküliség növekedésére, az infláció erősödésére, s a romló közszolgálati állapotokra.

   A hierarchikus rendszer fentről hozza döntéseit, s ezek egyre irreálisabbak.

   Az ellenkultúra az USÁ-ból indult, átsöpört Anglián, Franciaországon, az NSZK-n s különös formában jutott Keletre.

   Ekkor folyik a kínai kulturális forradalom, terjed nyugaton a maoizmus. Sürgetővé válik a tudat átalakítása a törvénytelenségek és a közöny felszámolására. S az egész feszült helyzetet radikalizálja a Johnson elnök által kezdett vietnámi háború. Következményei tömegdemonstrációk a faji megkülönböztetés és a háború ellen, az emberi és polgári szabadságjogokért.

   Megszületik a protest-song műfaj a zenében Pete Seegerrel, a háborús uszítókról énekel Bob Dylan. Utcai tüntetést szervez Joan Baez, „Győzni fogunk!” – énekli gitárral a kezében s mögötte vonul a többezer fős tömeg.

   „A néppel, nem pedig a népről beszélni!” – adja ki a jelszót Rudi Dutschke az NSZK-ban. Anarchista, trockista, maoista, harmadikutas csoportok alakulnak s már itt az újbaloldali mozgalom. Marcuse megírja az „Egydimenziós ember”-t, mely a marxizmust a pszichoanalízissel kívánja bővíteni.

   Franciaországban megalakul a Március 22 Front, s a Proletár Baloldal nevű újság támadja a Francia Kommunista Pártot. Amikor betiltják őket, Jean-Paul Sartre író-filozófus átveszi a lap irányítását és kiadják a „Mit akarunk: Mindent!” című kiáltványt.

   Előzőleg már a hippik jóvoltából elterjedt a szabad-szexualitás, ennek hatására most megjelennek az első önmagukat vállaló homoszexuális csoportok. A „dühös fiatalok” nemzedékében új mítosz születik, sapkáján vörös csillaggal exportálja forradalmát a megszállott és elszánt partizán. Regis Debray francia újságíró fedezi fel őt a Nyugatnak, íme a harmadik világ mutatja az utat, mert „mosolyod hiába ássák a vérrel vegyített sárba” Commandante „Che” Guevara.

   Összegzi a kor lelkiismeretét az egzisztencialista filozófia, melyet elsősorban Sartre-nak köszönhetünk. A korszellem lényege: bár az ember választások és szorongások között él, mégis minden tettéért felelős. A francia diákok a 68-as tavaszi események idején értékelik a vietnámi háborút „Mennyit ér a polgári demokrácia?” című deklarációjukban.

   A hippik már letűnőben, sok a hideg tél, csüggedés és miszticizmus terjed köreikben. Leáldozik a korszak. De még egy utolsó nagy búcsú 1969-ben a woodstocki pop-fesztiválon, hogy aztán széthulljon az egész. Következik a megbékélés, beilleszkedés, s az új konformizmus korszaka.

 

 

 

Filed under: Esszé, Kultúra   |  Leave a Comment
Címkék: 60-as évek, Filozófia, Hippimozgalom, Kultúra, Művészet, Művelődéstörténet, Politika, Szabadságjogok, Társadalomtudomány